From Stockholm with Love

Nagyon-nagyon-nagyon sok munkám van!

Partnerség

Nemzetközi projektben résztvenni nagyon jó. Most már igazán tudom. Egyszer ugye nemrégiben majdnem megöltem a boszniai projektpartnerem egy golfpályán. Ez sem történhetett volna meg, ha nincs...
No, most meg jöttek az olasz, lengyel és magyar kutatók összegyűlni, hogy megfejtsük a migráció/bevándorlás és a területfejlesztés kapcsolatát. Nagyon komolyak és hatékonyak voltunk, ilyen még nem is fordult elő. A legszebb az volt, ahogy meccselt egymással antropológia és szociológia. Én konkrétan életemben először vettem részt igazi kutatástervezésben, módszertan és más balgaságok kitalálásával. A nagy tanulság az volt, hogy míg az itt jelenlévő szociológusok tanítanak antropológiát is olasz és lengyel egyetemeken, addig én, mint állítólagos egyetlen jelenlévő antropológus (nem akarja valaki megírni helyettem a szakdolgozatom?) nem taníthatnék szociológiát...Hát ja, marha nagy igazság. Mindenestre a kutatásban mindkét oldalt érvényesítettük.
E végeredménynek pedig olyannyira megörültünk, hogy péntek este alámerültünk először a magyar ivókultúrában a VII. kerületi helyek között - azt hiszem 3 egységben töltöttük az estét, aztán rábeszéltük magunkat, hogy a söröktől és pálinkáktól elnehezült szemünk és agyunk ellenére elmenjünk a Rudasba éjszakai fürdőzésre, mert az olasz kinézte a Budapest city guide-ból. Már pedig ha egy city guide azt modja, hogy az a frankó, akkor az úgy van. Hát megtettük, én pedig élveztem, hogy velük együtt lehetek túrista.

Hivatalos gardedamme-ként a két külföldi férfi embert (32 és 36 között) munkaköri kötelességemből kifolyólag körberohantattam (gyalog!) a városban éjnek évadján először hozzám összeszedni a fürdőcuccom, majd a hotelba hozzájuk összepakolni és persze szintén projektfeladatként szórakoztattam őket a gőzben. Szauna be-ki, hidegvíz be-ki, különböző hőmérsékletű melegvíz be-ki, beszélgetni, masszírozni...Hát kurva jó volt.
Úgy amúgy is jó egy törökfürdő, de éjjel valahogy még fátyosolabb és félálombeli az egész, hisz az ember konkrétan alvás helyett áztatja magát a melegvízben a kupola alatt és meditál. Pláne részegen. Az álmosság fel sem merül, hajnali 4-kor pedig ruganyosan lépked vagy netán száll hazafelé. Igazából még be kellett volna ülni, de a lengyelért jött az airport minivan hajnali 5-kor.

Bár azt gondolnánk, hogy az éjjeli fürdőzés milyen szexuálisan túlfűtött, ez mégsem így volt. Egyrészt tömeg volt, várni kellett, hogy hárman legalább egy kabinhoz jussunk. Magyarul, ugyanannyian voltak, mint nap közben, csomó turista, meg magyarok, párok, páratlanok, olyan emberek, mint mi. Én ettől kicsit csalódott voltam, mert arról ábrándoztam, hogy lesznek sötét feketenapszemcsiben és nehéz aranyokban ázó maffiózók, pezsgős pohárral a kezükben, aztán nevetgélő cicukák, gyönyörű meleg férfipárok, forrón ölelkező szerelmespárok a sarokban, stb. De, hát nem...
Az emberek beszélgettek, áztatták magukat, semmilyen eszeveszett ismerkedések nem folytak. Már amennyire láttam a gőzben. Én a lengyel kollegával voltam elfoglalva, ő meg velem, hát kár, hogy nem volt egy szimpatikus fickó, de elégedetten zártuk partnerségünk.

Ezek után próbáltam a barátaim befűzni, hogy menjünk el péntekenként éjszakai fürdőzni, eme ötletet nagy lelkesedés is fogadta, ám valaki egyszer csak keményen jólmegmondta, hogy ő bizony nem, és pedig azért nem, mert keddenként a női napon jár oda, amikor meztelenül lehet lenni, - mert ugye csak nők vannak - és az még nagyobb élmény, mint simán este fürdőruciban koedukálva áztatni a seggét, és ő ott már fürdőruhát nem vesz fel, ahol azt egyszer levette. Totál szabadság, és a megtapasztalása valami nagy női közösségnek. No, hát ez túlszárnyallta az én képzeletemet is, így most inkább ez a következő projekt: meztelenül nőifürdőzni.

(Teljesen más: leróvom tiszteletem a VIII. kerületi lakópolgárok előtt, akik megint letörték az autó visszapillantóját, de elhelyezték jól látható helyen az utcán és napokon keresztül senki nem lopta el.)

A magyar hadsereg és Szudán

Ma a Magyar Köztársaság Hadseregénél jártam civilküldöttségben egy Szudánszakértővel reggel fél 10-től egészen 11-ig. Most a kezemben tartom a "Szahara 2010" Felsővezetőképző tanfolymának félévi zárógyakorlatát (tankönyv) illetve egy bársonyos kék emléklapot arról, hogy ma tényleg ott is jártam - a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, ahol nyíltnap keretében beszámoltak egy nemzetbiztonsági és békefenntartó képzésről. (Az ezredesek csak e kurzus elvégézével juthatnak még feljebb).

Hát ültem ott sok ezredessel, párnak a nem csinos, terepszínű gatyája jól feszült az izmos hátsóján, mindenkinek volt a szíve fölött egy plecsni, a jobb melle felett pedig rá volt hímezve a felsőjére a vezetékneve, nehogy elfelejtsék - ez is biztos csak egy bizonyos fokozat felett jár. Többen Afghanistánból jöttek haza, és együtt néztünk egy megaprezit arról, hogy a magyar hadsereg hogyan szimulálta azt, hogy elmegy békét kikényszeríteni és fenntartani Szudánba. Terveztek, osztottak, szoroztak, gyengeségeket és erősségeket vizsgáltak, stb. Egyébként meglepően jól beszéltek angolul, persze azért lep meg, mert a katonákról is azt gondolom, hogy suttyók, mint minden más egyenruhás karhatalmi közeg, de közben meg nekem egyenruha fetisizmusom van, és valahol nagyon vonzanak. Főleg a határőrök. A lényeg, hogy katonáék annyira hitelesen adták egyébként elő az egész tervet és az akciókat, hogy egy pillanatra megzavarodtam, és azt hittem, hogy nem is csak egy szobagyakorlat. Kérdeztem is a főszervező mk. alezredest, akit az én főnöknőm csak úgy lecsókolt, hogy készülnek-e Szudánba, de mondta: Jaj, dehogyis, hála istennek, de inkább nem szólok semmit, mert a múltkor is mondtam egy ilyen szimulációs gyakorlaton, hogy kitör a vulkán Indonéziában, - mert akkor pont Indonéziával gyakorlatoztunk és a természeti erők hatásait vettük , - és másnap nem kitört a vulkán tényleg???!!!

Ha már a szagokról volt szó - Mici főz: a halak

Azt mondják, hogy legyen egy post rövid, mert különben unalmas - legfőképp az idegeneknek. Hát én ilyet nem tudok. Ezért előre is elnézést kérek, mert azt hiszem, itt elkezdődik most egy történet, mégha minden - szerintem nem létező - szabályát is ezzel áthágom a blogolásnak.

Történt ugyanis, hogy az egyik nap Mici arra ment haza, hogy nem megy a frigó és akkor még nem sejtette, hogy élete ezzel nagy fordulatot vesz.

Na nem is vette rögtön észre, hogy a gépezet nem a régi, hisz előbb végigzongorázta a megérkezési szeánszot: rács kinyit, bejárati ajtó kitár, belép, hátranyúl, rács behúz, nyikorgás és csattanás, kong a lépcsőház (a francba, egyszer már ezt is meg kéne olajozni), bejárati ajtó becsap, kallantyú ráhúz. Az előszobalámpán lógó tibeti csengők megcsörget, táskák, szatyrok ledob a bejárati ajtó melletti fotelba, amely fogas híjján egyébként kabátok felakasztására szolgál, hasraesik a szobaajtóba beállított bicikliben, és sötétben végigjárja a lakást csizmában, kabátban és behúzza a függönyöket, egyet a konyhában, egyet a hálóban és kettőt a nappaliban. Mert Mici a szembeszomszédoknál mindent lát, tehát ők is látnak mindent. Végre kizárva a külvilág a belvárosban, kezdődhet az intimélet. Villany felkapcsol előszobában, csizma le. A frissen beérkeztetett cuccokat pedig karácsonyra kapott új gyapjúpapucsában csúszkálva elpakolja a lakás különböző részein, pl. a kajákat a frigóba.

Az egy hete mosott ruhák még a fregolin lógtak a konyhában, amikor Mici kinyitotta a fridzsider ajtaját és áporodott langymeleg műanyagszag vágta mellbe. Leült. Valami furcsa volt, nem így szokott lenni. Bambult maga elé a csöndben. Rájött, hogy csönd van, ez nem normális. A hűtő zakatolása hiányzott, ilyenkor már rég kirázza a hideg a gépet. Biztos, ami biztos, benézett a mélyhűtőbe is. Évek óta le nem olvasztott jégtáblák zuhogtak alá, az egy éve vásárolt mirelit csirkeaprólék pedig kibucskázott a konyhakőre. Mici felkapta a fél kilós féligolvadt húscafatot és kidobta, épp itt volt az ideje, ha már ezek a csirke szívek, tűdők, májak és zúzák úgyis meg akartak halni.
De nem hitte el, hogy nem megy a hűtő. Becsukta, kihúzta a 220-ból, majd vissza, de semmi. Akkor bement a szobába, leült és rágyújtott. Ki hallott már fridzsiderszerelőről? Van egyáltalán olyan? Most venni kellene egy új frigót? De nem akar újat. És akkor lehet fridzsider nélkül élni? Végül is csak aludni jár haza. Kb. egy éve nem főzőtt, bár meg van arról győződve, hogy tud főzni, sőt, nagyon jól főz. K. féle mazsolás-mogyorós májpástétomot például biztos nem készítene.
Már este 10. Éhes. Visszament a hűtőhöz, azon belül is a mélyhűtőhöz és körbenézett. A fél éve vásárolt Vienetta levessé vált, maradt még mirelit tengeri halszelet és spenót. Ezekkel kezdeni kell akkor valamit, különben reggelre fagyitengerben és spenótlében úszkálhatnak majd a halak. A szavatosságuk még nem járt le, hát uccu neki! Talált még füstölt sajtot is. A főzéshez elmaradhatatlan vörös bort nem lelt, csak egy kisüveges putnoki szilvapálinkát. Az is megteszi. A lényeg, hogy józanul főzni nem lehet. Amíg rotyogott a hal, addig Mici többszőr megnézte magát a az előszobatükörben, konstatálta, hogy a fején minden OK, festett és barátnőkkel értekezett a családi lakás eladásáról. Tudja, meg kell tennie, és megszületett az elhatározás: konzultálni ügyvéddel, nézegetni interneten újakat, lelkesedni, a házban lakókat végigkérdezni, (mert egyszer azt mondták egy lakógyűlésen, hogy idegen elemeket nem akarnak a házba beengedni és ha valaki el akarja adni a lakását, akkor először a szomszédoknak ajánlja fel), családja tagjaival megharcolni. Ez utóbbitól meglehetősen tart és joggal, már egyszer keresztbe tettek neki a lakáseladásnál, ugyanis a haszonélvező rokonok az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy nem írják alá a szerződést. Mici majdnem éjfélre elkészült a művel. Elégedett volt. Gyertyákat gyújtott, ette a halat és zenét hallgatott volna szíve szerint, de nem tudott, így vacsora közben inkább azt nézte, ahogy egy cápa cafatokra szedi az embereket a TV-ben.

Reggel pedig a fregolit nézte a konyhában, mert máshol bugyit már nem lelt a lakásban. A friss ruha illata coccolinostúl eltűnt, az alsóneműk "fokhagymás, borsos, bazsalikomos sült hal oregános spenótos szószban olvasztott füstölt sajttal a tetején" szagban úsztak. Nem volt mit tenni, úgy érezte, hogy a halat húzza magára és elindult munkába. Vacsorája szagában - vagy inkább illatában? - úszott egész nap, keresztbe tett lábai közül melegen és nyirkosan csapta néha orrba a számítógép előtt. Némileg frusztrálta, hogy randevút beszélt meg aznap estére. Gondolta, ha hazaér, azonnal átöltözik, de tulajdonképpen nem volt mibe, minden ilyen szagú volt: a lakás, az ágy, a bugyi, a haj...

Megszólalt a kapucsengő és megjött. Akkor még Mici nem tudta, hogy új szaktudással fog gyarapodni és hogy nem ez a vendége lesz az első delikvens, aki többszőr is visszatér majd és rendelkezésre áll szolgálataival, ajándékokkal, netán nagyobb összegekkel elhalmozva őt, csakhogy fűszeres hal, lecsó, mákostészta, netán milánói spagetti vagy más ételszagú alsóneműit totális kéjben rángassa le róla. És akkor Mici még azt sem tudta, hogy olyan specialistájává válik a férfi személyiségek és az ételszagú alsóneműk összekapcsolása terén, amilyen nincs még egy földön.

Szóval megszólalt a kapucsengő, Mici csilingelve csak annyit szólt, hogy Második! és 5 másodperc múlva bekopogott az orosz ügyvéd.

(Folyt.köv.)

Halak és ikrák, fecskék és fruskák

Nem tudom, hogy jön majd ide a Fecskék és Fruskák, egyszerűen jól ment a halak és ikrákhoz, de majd valahogy belecsempészem...A halak úgyis csak később jönnek.

Szóval az történt, hogy ma reggel megint nagyon elaludtam, mert véletlenül hajnal 1/2 4-ig olvastam. Már éreztem, hogy hulla fáradt vagyok, mindjárt lecsukódik a szemem, tippeltem is, hogy lehet kb. 1, vagy max 2 óra, de úgy tűnik, kicsit megcsúsztam. Akkor gondoltam összekapom magam és nagyon gyorsan elalszom, de persze az sem ment csak úgy hipp-hopp, mert fel voltam ajzva, hisz a nagyvilágegyetemes és atomi elméletellentétek harca nem volt megnyugtató.

Elsétáltam délben a kaviáros kirakat előtt és láttam, hogy a Casablanca nevű étteremben lehet megvásárolni ezeket a dobozokat és megkóstolni hozzájuk a a vodkás pezsgőt. Hmmm, gondoltam, hogy ez nyílván az ukrán maffia törzshelye, de akkor már bemegyek és megnézem magamnak, mert én behalok a maffiás helyektől.
A Casablanca étterem egy nagyon furcsa egyveleg: balra egy kis édességbolt, jobbra pár asztal, lefelé fülledt vörös szőnyeg rózsaszín neon a szembefalon, a lépcsőfordulóban egy kaviáros hűtővitrin izlésesen elhelyezve, illetve felfelé is vezet egy lépcső tükörfallal. Na, hát pont ilyen egy maffia hely, nem?
Sehol senki. Közelebb mentem a delikatessenekhez, ott sorakoztak kis hűtőben a kaviárok. A legkisebb pöcsömnyi doboz 22,000 Ft, az eggyel nagyobb 41,000 Ft - hát itt sem fogok kaviárt venni. De ha már ottvagyok, gondoltam csak körbejárok és kiderítem az engem kiváltképp izgató nagy fehér dobozos lembergi kaviár árát. Lejjebb, a vörös szőnyegen álló hűtőben lefelémenet a szexbárba a lépcsőn a frigóban láttam őket fehérleni.
Téblábolok és egyszer csak fentről közelítve megjelenik egy bomba ukrán konzumnő tigrises polóban és cicanadrágban. Mondja: Jó napot! Mondom: Helló, csak a kaviárokat nézegetem, mert láttam az utcai kirakatban őket. Gyanakvóan néz, egyáltalán nem kedves. Én majd szét olvadok, úgy mosolygok rá. Elvezet a felső szinten lévő édességbolt kaviárjaihoz és mutatja őket: Ezket ljehet móst kápni - erős ukrán akcentussal. De engem a nagy fehér dobozos lembergi kaviár érdekelne, mondja: sájnos áz elfogyjott. Nem hiszek neki, hisz a saját szememmel láttam a szexbár felé vezető úton a kaviárosdobozokat. Mutatom, de hát ott van! Szúrósan rám néz, végigpásztáz, a fejemtől a lábamfejéig, legfőképp a kabátomat nézegeti. Remélem, azért nem nézek ki szerencsétlen rendőrnyomózónak civilben. Mondja: Elfogyjott, viszontlátásra. Hát...Ciao.

Néztem vasárnap

lenyűgözve ezeket itt



majd hülyére unva magam két és félórán keresztül ezeket



"Ridley Scott was attached to the project years before production finally began. Tim Burton was also considered as director. Other directors interested in making this film were Martin Scorsese and Milos Forman. Stanley Kubrick also considered adapting the novel, but ultimately decided it was unfilmable." !!!!!!!!!!!!!!!
"Bernd Eichinger wanted to make this movie for years but Patrick Süskind refused to sell the movie rights. Only in 2001 he did so and received approx. 10 Million Euros."

Hol a határ? Kinek hol.

Csöndre zaj. Napok óta megint tart a pörgés.
A barátaim elmebetegnek néznek, mert mindenkivel nagyon intenzíven közlöm az érzéseim, na nem olyan jól megmondósan, csak finoman és csak pozitívakat. A legkevésbé sem átgondolt módon.
A volt pasimmal például rendszeresen meg kívánom beszélni, hogy éppen hogy érzem magam (pláne, amióta megy a szakítósdi, az egymásról leszokás, mert nagyon sok fantasztikus új dolog történik közben az emberrel, például az, hogy emberré válik - legalábbis én így élem most meg). Aztán rájöttem, hogy ő pont ugyanezt csinálj/t/a a fotós blogján, amit lehet, hogy a nem közeliek nem észlelnek, de a nagyon közeliek tudják, hogy mik közlődnek ott épp. Szóval, beláttam, hogy így legalább kölcsönössé vált az infocsere, csak ő kétségtelenül művészibb módon tálalta, én csupán a telefon után nyúltam.
2 pálinka után most már rendszeresen azzal kezdem, hogy milyen szép az élet. Ez is valami új szokásom. Mikor először kibuggyan a számon, hogy jaj, de szép az élet! most már tudom, hogy elkezdődik egy folyamat, mert ezt aztán egyre gyakrabban mondom. Majd beindul a jaj, de szeretlek!, nemtől és a kapcsolat intimitásszintjétől függetlenül. Tegnap már ölelgetésre vetemedtem, a körülöttem lévő csajokat, fiúkat egyaránt zaklattam, de úgy láttam, ők örültek. A volt hapsim is ölelgettem, ő lehet, hogy egy kicsit csak hülyén álta, de biztos neki is jól esett. Aztán megláttam Őt, akit hetek óta folyamatosan látok, pl. az ominózus Quimby koncerten is. Tegnap este indulófélben voltunk, barátcsajaimmal beszélgetett. Ittasan odapendliztem és mondtam, hogy egy nagyon szép fekete hajú lánnyal beszélgettél január 1-én, én láttam. Majd kérdőn visszanézett és várta a történet folytatását vagy legalább valami zárszót. Öööö...hát ennyi, hirtelen nem tudtam mit mondani, csak hogy, te figyelj, te olyan szép vagy! - , majd otthagytam, várt a taxi, ami repített minket a következő állomásra. Végül is, olyan szomorú volt a feje, hátha ezzel legalább erre az estére tunningoltam kicsit az önérzetét. Meg, jobb formájában és távolról tényleg szép, így közelről kevésbé volt az, na, de nem baj, végül is ő is csak egy elmebeteg zenész.

A gyalogos, a felelősség, a felfedezés

Amióta az irodánk elköltözött új útvonalakat dolgoztam ki reggeli sétáimhoz. Azt hiszem, én megrögzött gyalogos vagyok. Rühellem a tömegközlekedést - ezzel gondolom sokan vagyunk így, továbbá nem szeretek városban autóval járni (dugók, környezetvédelem, drága, stb), és hobbibiciklista vagyok. (Pedig minden fasza felszerelést, amit a biciklire kell ráeszkábálni, megkaptam a cangámhoz, tényleg, amit csak egy minimál szem-száj kívánhat, tök menő kivitelben, de valahogy nem fülleszt ez a városi gyorstekerés, nem értem, hogy hova sietnek és izzadnak a biciklistársak és barátok, mert így akkor nem lehet nézelődni és interaktívkodni embertársainkkal. Bizonyára nagyon máshogy éljük meg a biciklizést lényegét. Az esti vagy hétvégi langyholiday cangázás, na az tetszik.)
Tulajdonképpen megrázó beismerni, hogy meglehetősen belátható és legfőképpen lejárható távolságokban élem az életem, és ez néha riasztónak tűnik. Valószínűleg ezért lobban fel bennem időről-időre kényszeresen, hogy ki kéne már költözni a belvárosból: végül is itt dolgozom, iszom, táncolok és alszom a város közepén már 3 évtizede. (Kisebb felüdítő megszakításokkal, mert laktam azért a III. kerületben is, meg külföldön is.)

Így tehát én legfőképpen is menetelek, annak ellenére, hogy minden járművem antropomorfizálom és személyes kapcsolatot építek ki velük, szóval, valahol szeretem őket, de annyira mégsem, hogy kifejezetten törődjek vagy foglalkozzam velük.
Azt hiszem, én még nem vagyok ehhez elég felnőtt. Valószínűleg semmilyen tárgyat (járművek), sem élőlényt (kutya, macska, ember) nem kellene rám bízni, amivel foglalkozni kell. Szerencsére csak növényeim vannak, na, azokat nagyjából megtanultam már locsolgatni (egyszer egy héten) és nem is döglenek ki. De már kb. 10 éve ugyanabban a földben és cserépben vannak. Elvannak. Nem nagyon nőnek. Így kell bonsai házinövényeket csinálni.
Tavaly tavasszal be is lelkesültem, hogy átültetem őket, meg kertészkedni fogok. A neten még kertészekdős tanfolyamot is kerestem. Környezetem kedélyesen és támogatóan bámulta ezt az újabb fellángolást (kaptam pl. szobanövénylexikont vagy mit, be is jelölgettem, hogy milyen növényünk van otthon). Valószínűleg mindenki tudta, magamat is beleértve, hogy ez megint csak egy újabb hülyeség, biztos sosem leszek kertész, de még csak hobbikertész sem (bár én tényleg őszintén reméltem). Hát nem is lettem. Sose mentem el semmilyen tanfolyamra sem, sőt, a legkézenfekvőbb közeli városi rokonok és barátok kertjeibe sem, pedig még a nagybátyám is kertész. Mindig elfelejtem, hogy tulajdonképpen mi is érdekel engem, de úgy igazán.

Sétáltamban isiBrazilba egy reggel észrevettem egy kis üvegvitrint egy belvárosi mellékutcában egy házfalon, ahol egy ukrán vagy orosz bolt hírdeti magát. Ez persze mind csak óvatlan feltételezés az én részemről, hisz a bolt neve és címe nincs feltüntetve, ellenben egy hatalmas üveg orosz pezsgő és iszonyú nagy lembergi (ukrán) kaviáros dobozok sorakoznak kevéssé izléses szabályos formába rendezve egymáson. Van még nyitott dobozos kaviár is, sőt egy pezsgős pohárba beletöltve nagy gömbös narancssárga kaviár is. Gondolom ez valami műanyag gyöngy lehet vagy már kiszáradt tojások. Illetve egy csomó dobozra az van írva, hogy ikra. Ugye jól gondolom, hogy az kaviár? Szóval ez a kis petekompozició nagyon imponzánsan tekint bele az utcai világba, amitől nekem összefutott a nyálam és annyira vágyom már megkóstolni a lembergi kaviárt. Tavaly tavasszal jártunk Lembergben vagy Lvovban az egyetemmel kirándulni és minden furcsasága ellénére tulajdonképpen lenyűgöző volt: irdatlan méretű piacok, magyarul kéregető cigányasszonyok, gyönyörűséges örmény templom, leégett óváros némi maradvánnyal, lerohadt házak, megint egy csomó keveredés mindenféle kultúrákkal...Csak az a furcsa, hogy ha emlékeim nem csalnak, akkor Lemberg partjait egy tenger sem mossa. Akkor most ez mi? Folyami halikra? De azt nem szokták dobozolni...

Rábeszéltem a csajokat is, hogy gyalogoljunk. Egy kollegám új lakásába tartottunk, aki mellém költözött. Ő sem ismeri a környéket és D. sem. Én nagyon büszke voltam a lakhelyemre, nagyon, my house in the middle of the street. Bementünk egy kovácspincébe, ahol kifejezetten kovácsoltvas dolgokat lehet kapni. Ez a kovácsműhely pl. már 100 éve ottvan a volt Parlament Alsóházának oldalában. A nagyszüleim, meg a gyerekeik, akik egyébként az én szüleim is, legalábbis az egyik, szóval ők is ismerték ezeket a kovácsokat. No megaztán megmutattam a mindenféle híres házakat, az iskolám, meg ahol néptáncoltam, a Heller Ágnes házát, a festők tetőlakásait, és egyáltalán és D. teljesen elámult és fényképezős délutánt akar velem csinálni, hogy menjünk és én vigyem, de előtte lökjünk be 1-2 páleszt és csak fotózzunk. Szóval most ez a terv. Azt hiszem éppen ez érdekel.

És akkor még meg sem említem, hogy nem értem, hogy a nők miért nem ülnek rá a WC deszkára, ahelyett, hogy lepisilik...

Na végre..

Én magam sem gondoltam, hogy ekkora megkönnyebbülést és felszabadulást fog okozni, amikor átadom az autóm slusszkulcsát a szerelőnek. Megtörtént. Juhééé!
A minap azt mondta valaki, hogy az autó az autonómiát szimbolizálja és elgondolkodtam, hogyan is értékeljem az én autonómiám vagy a hozzá való viszonyom vagy nem tudom mim, ha az autóval nem foglalkozom, sokszor csak tehernek érzem, néha be vagyok szarva a vezetéstől is és ráadásul azzal a kifogással, hogy ez olyan maszkulin feladat és ügy, megpróbálom másra projektálni őt. És a bicikli az nem szimbolizál valamit? Mert gondolom az autónak nem csak azért van köze az autonómiához, mert ugyanaz a négy betű szerepel bennük.

Ma reggel ünnepélyesen lementem az autóhoz. Szakibá azt mondta, töltsek rá megint az aksira és az kitart majd generátor nélkül is 5-8 km-t, vigyem hát be hozzá reggel a szervízbe. Persze én nem töltöttem és tudtam, a reggel neki legkésőbb is 7.30 - 8.00 órát jelent. 10.00-kor még ott mosolyogtam az utcámban gépjárművemet bámulva. Valami furcsa volt rajta. Belül elcsúszott a kalaptartó, ami a kerekeket volt hivatott letakarni, szóval kilátszottak a téli gumik. A kocsi nyitva volt. Beültem. A kézifék nincs behúzva, a biztonsági zár nincs ott, ahol kellett volna, nem volt sebességben sem a sebváltó és az ülés hátrébb volt tolva. Én nem értem, mi az úristen van itt? Tiszta para. Ezzel az autóval járt valaki, amíg én nem használtam, SEGÍTSÉÉÉÉG!
De komolyan. Én mindig bezárom, behúzom a kéziféket, nem állítom át magam után az ülést távolabbra, miután kiszálok belőle (miért is lenne ilyen furcsa hobbim), üresben sem hagyom soha és a biztonsági kütyüt is rá szoktam akasztani. Persze, nagyon nehéz elhinnem, hogy mialatt én édesded lelkiismeretfurdalásban ringattam magam, hogy szétrohad a kocsi az utcán, addig valaki boldogan járt vele, mert ugye ez tényleg nem reális. De, tudom, hogy én ültem benne utóljára, így hát valaminek mégiscsak történnie kellett.

Kísértetiesen hasonlít ez a helyzet arra, amikor tavaly a Sziget alatt lakott nálam 5 olasz. Utólag kiderült, hogy közülük egy angol és egy francia volt. Hát, ez is jelzi, hogy mennyit sikerült találkozni ez alatt az egy hét alatt...Én szinte nem is aludtam otthon, ők meg rotálva hol nálam, hol kint a Szigeten egy sátorban. Hazautazásuk utolsó napján sem voltam otthon, így nem is bírtam elköszönni tőlük, megbeszéltük telefonon, hogy a lakáskulcsot bedobják a postaládába és jó utat!
Délután hazaértem munkából és valami nagyon-nagyon furcsa volt a lakásban. Ez egy másik lakás volt. Ki is mentem egy pillanatra, de gondoltam, hogy annyira birka nem lehetek, hogy egy tökéletesen másik lakásba toppanok be...Nagyon gondolkodtam azon is, hogy véletlenül egy másik autóba ültem be, de ugyanolyannak tűnt minden. A lakásban is tulajdonképpen mintha a tárgyak ugyanazok lettek volna, csak minden valahol egy kicsit máshol volt. Az a képtelen gondolatom támadt, hogy valaki bejött az én otthonomba és...nem tudom, miért, de mindent arrébb rakott egy kicsit. Ez nagyon skizopara volt.
Állok bambán a lakásom közepén, nézek jobbra-balra, emésztem a környezetet és amikor már harmadszorra pásztázta át a szemem az asztalom, akkor látom, hogy a megszokott könyvhalmok mellett lett egy újabb. Nagysokára vettem csak észre, hogy ilyen könyveim eddig még nem voltak. Jézusom...A szívem akkor már annyira dübörgött, hogy majdnem kiesett a dobhártyámon a csöndben. És akkor világossá vált, hogy valaki besettenkedett ide, azzal a céllal, hogy bizonyos könyveket nálam rakjon le. Ez már egyszerre volt tiszta para és izgalom. Egy antirabló, aki nem lop, hanem ad. Vagy valamiért meg kellett szabadulni ezektől a könyvektől, de miért? Meg is néztem a könyveket, hogy nincs-e bennük bomba, vagy fegyver vagy valami. Nem volt. Üzenetek sem, semmi sem.
Miközben azon gondolkodtam, hogy ki is lehetett a lopakodó, - már tippjeim is voltak -, egyszer csak letörtem, mert be kellett látnom, hogy semmi fantasztikus nem történt, csak 5 ember tobzódott nálam egy hétig, mindent szétpakoltak, aztán szépen megpróbáltak rendetrakni, de mindent egy kicsit arrébb tettek valahogy. És még ajándékokat is kaptam tőlük a vendéglátásért: beszabadultak egy antikváriumba és találomra vásároltak nekem magyar nyelvű könyveket. Ezen meghatódtam, de a könyvek is úgy lettek elhelyezve, hogy teljesen beleillettek az eddigi lakásképbe.

A szigszalagot otthonhagytam, így imádkozni kellett, hogy a tükrök rajtamaradjanak az autón. Továbbá feltételezvén azt, hogy valaki használta a kocsit és ugye nem tudni mennyit, azon is izgulni lehetett, hogy egy szál visszanemtöltődő aksival képes-e a kocsi eljutni a végállomásra. Sikerült, a kocsi is elért a garázsba, szóval minden fasza.

Csöndes a város

Mit is csinál ilyenkor az ember? Kitalálja, hogy kitakarít fél év után. Vagy most már tényleg szakdolgozatot ír. Vagy meglátogatja a nemzetközi fejlesztési ősanyát, aki épp Kínából tért meg és lakása televan közel-keleti, dél-kelet-ázsiai cuccokkal, nagy gyertyázások, fény és árnyék és hallgatja a kínai meséket:
Kínában minden nagy, elképzelhetetlenül, főleg Pekingben. Egy úgymond otthonos bár mintegy 500 fő befogadására alkalmas. Semmiből sincs kicsi.
Mindenből a leget akarják megcsinálni, hogy megmutassák a csúnya kapitalizmusnak: legmagasabb toronyház, legökobióbb legdrágább luxuslakósziget, stb.
15 millió ember gyors és olcsó élelmezését kell ellátni nap mint nap, így nagyjából igazi zöldség/gyümölgy/hús ízt csak vidéken lehet érezni, Pekingben minden egészen fura műanyag.
Van pekingi Soho, lehet ott beszélgetni idősb s fiatalabb művészekkel. A fiataloknak az 1989-es Tiananmen téri események már mint sem mondanak.
A military és a megfigyelés továbbra is működik, mindenhol katonákat látni, no nyílván a külföldieket civilruhás rendőrök követik.
Engem persze az érdekelt a legjobban, hogy ténylegesen érzékelhető-e, hogy kétszer annyi férfi él ebben az országban, mint nő és nincs-e abból társadalmi feszkó. Mert képzeljük el, ha egyszer ez a sok férfi nekiindul egyszer keletről...Pekingben nagyon szembetűnő a férfiarány, ugyanis nagyjából csak férfit látni. Számos melegszórakozóhely van, a férfiak homoszexuláis kapcsolata társadalmilag "tökéletesen" elfogadott. Azt nem tudom, hogy mászkálnak-e konkrétan kézenfogva az utcán, mert azt talán nem, de nagyon elterjedt és vendéglátóiparilag jól kiszolgált. A leszbikus kapcsolatok társadalmilag elítéltek, az már nem fér bele a népesedési politikába. Egyébként nem kétszer annyi hapsi van, csak 150 millióan vannak többen, a nőknél, aminek az áll a hátterében - állítólag - hogy a kínai kormány határvédő katonákat akart termelni, akik nem függnek nőktől, gyerekektől, családtól.
100,000 új kocsit regisztrálnak naponta az országban, szóval ennyit vásárolnak ott. Ez azt jelenti, ha jól számolom, hogy 10 naponta 1 millió új autó áll forgalomba. Ez gáz.
Továbbá vidéken van nagy hippikommuna, egy fél budapestnyi gyárterületet foglaltak el, hogy megcsinálják a városukat. Csinálják.

A hangulat

A fény keleti szőnyeggel

A kályha

E még lemaradt, most találtam meg őket

A kedvencem: Cami és Anna Maria elgyötört fejjel Krisztus alatt egy étteremben

A pescarai férfiak: az olasz tolmács, a piperkőc bizniszmen és a román balettos

Cami és a két csajszi

Cami és két Udo gyerek

Az én még csodálatosabb fürdőszobám a háló mellett

Az én csodálatos hotelhálószobám Pescaraban

Hééééééééééé

Srácok, ti is érzitek az "itt a tavasz, dagad a fasz" feelinget? Ne menjünk be ma dolgozni, vagy inkább mindenki mondjon fel és egyáltalán semmilyen zárt helyre sem menjünk, hanem húzzunk ki legalább a Dunapartra vagy a hegyekbe és ...

Anyám! és a világegyetem

Azt mondta az én anyám az egyik nap, hogy "nem is az apád hiányzik nekem, hanem a kocsi". Nos, mit szólhatnék, tulajdonképpen nem lepődtem meg, de valahogy ez a kijelentés a szoba egyik feléből elég nyílegyenes és fénysebességes repülés után beleállt az agyamba, mint egy balta.
Már annak is örültem, hogy jó fej módon leszedálva egymást kettesben végigcsináltunk két teljes napot karácsonykor, sőt, egész kellemes volt. Gondoltam, örüljön hát, akkor tényleg megcsináltatom már ezt a szaros autót, amit Zöfis matricákkal is összeragazgattunk, hogy "Ne szokj rá a vezetésre, mert nehéz róla leszokni!". Hát nekem nem is sikerült rászokni, itt szenvedek a kocsival, amióta megörököltem az apámtól és mindig egy aktuális pasi nyakába szeretném pakolni az ezzel az izével járó foglaltoskodást, meg felelősséget, de kb 8 éve nem sikerül, mert csak nem vezető csávókkal hoz össze a sors. Vezetni pedig jó. Eladni meg nem akarjuk, mert úgyse lenne pénzünk venni egyet, ha esetleg kellene majd...mondom én. Ugyan nem tudom mire kellene, de valamire biztos jó. Pl. az én kocsimmal járunk Szerbiába és Boszniába a munkatársaimmal, mert már öreg, de még jól jár. Ez jó. Aztán nem tudom. November óta áll a csomagtartóban például 4 téli kerék, gondosan eltakarva, hogy emiatt ne törjék fel. A nyáriakkal kellene átcserélni őket, ugye, ezt sem sikerült elintézni, mert hát nem nagyon érdekel és az aksi is lemerült...Már arra is gondoltam, hogy valami gondos gazdának kölcsönszerződéssel kölcsönadom őt, aki jár vele, tutujgatja, mert ez a mániája. De olyannak semmiképpen nem adnám kölcsön, aki egy lakótelepi parkolóban vakerálná nejlonmackóban vasárnaponként, mert na azt, azért nem...Pedig szegénynek még úgy is jobb sorsa lenne. De még ez irányba sem tapogatóztam. Szóval hát, van egy autóm, amit nagyon szeret az anyám, meg van egy anyám, de ritkán tudok bármit is valamelyikkel kezdeni. Erről meg eszembe jutott, hogy a cangámmal sem csinálok semmit. Néha felfújom a kerekét. Teljesen naívan kérdeztem másokat, hogy mit kell vele csinálni, hogy úgymond karban legyen tartva, mert mindent kézben kell most már tartani lassan.
És akkor én minden reggel kilépve az utcára ránézek a kocsira és nagyon lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy itt áll, csak áll szegény, már a tükrök is letörtek róla, amióta a könnygázbomba elől menekülők lesodorták, de jó fej módon visszahelyezték őket az ablaktörlő alá. Így lettek profi levehető autótükreim.
De most mindennel ezt csinálom, mert ilyen időszak van, mindent nagyon sajnálok, de nem csinálok semmit max. szorongok egy kicsit. Vagy nagyot. Ráadásul egy "hogyan jutottunk idáig mi emberek, hogyan lehetünk most itt" tartalmú vulgárisan megírt tudománytörténeti könyvet olvasok és a legelején tartok: azaz TTK-s genezis - szingularitás, Big Boom, stb. És olvasom ezt a könyvet reggel fekve a fürdőkádban és úgy sajnáltam szegény kicsi protonbaszomnyi szingularitást ott a semmiben egyedül, amely aztán jól kitágult, mint ahogy magamat. És a nagy tudósok sem tudják, hogy ő mi volt, mert még csak a 10 a mínusz 43-on másodperc közelséget tudják megmondani, hogy az milyen lehetett, de a 0 másodpercet nem és azt sem, hogy egyszer csak mitől kezdett irtózatosan tágulni a szingularitás és lett belőle a mi világegyetemünk. És feküdtem mozdulatlan és arra gondoltam, hogy a kádam a szingularitás és én vagyok benne az anyag és ha csak itt fekszem, akkor nem történik semmi. De megmozdítottam a kislábujjam és attól máris fodrozódott a víz és rezgés lett és ritmus és megelégedtem, hogy megoldottam a nagy rejtélyt, mert nyílván valami ilyen történt a szingularitással is. És megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne a világegyetem, ha a fürdőkádammal én tágultam volna úgy ki (nem úgy) nagyon gyorsan, de ezt nem tudom mégsem elképzelni. És akkor itt vannak ezek a kérdések a világegyetemmel én meg azon szorongok, hogy hogyan fogom megszereltetni ezt a kocsit, meg jaj, hogy mi lesz velem, meg mit akarok egyáltalán, mi leszek ha nagy leszek és ilyenek, és közben majdnem pánikrohamot kaptam attól a felismeréstől, hogy a világegyetemünk széléig nem is tudunk eljutni, mert a tér az görbül és valószínűleg ugyanoda érnénk vissza, ha elindulnánk. Szóval nem lehet nyílegyenesen kilépni innen, be vagyunk zárva ebbe a világegyetem buborékba - asszondja ez a brit ember. És akkor ehhez képest az összes praktikus és érzelmi nyomorom igazán semmisnek tűnik, hisz lehet, hogy mindjárt megint visszazúdulunk a szingularitásba. Na, de akkor még mindig nem tudom, hogy most mit csináljak...
És lógtunk akkor kifelé a semmibe az egyik kollegámmal az irodánk ablakában, mert cigiztünk, és megláttam egy iszonyú menő autót nyitott tetőablakkal, mert itt a tavasz, vár a MÁV. És azon gondolkodtam, hogy be tudnék-e köpni rajta. Mutattam kollegának, hogy azta, micsoda menő verda, ő meg mondta, hogy ezzel is csak egy dolgot lehet csinálni, A pontból eljutni B pontba. Na de - mondom én - az a lényeg, hogy mi történik A és B között. Majd mondja ő, hogy jó, jó, de annak is csak a hogyanja a kérdés...vagy valami ilyesmi.

Mi történik? még...

Elkezdődött az év, lobognak az érzelmek, összekeveredik fikció és valóság.

Fájt a szívem, mikor Theo elment, és amikor a zseniális Fogságnak meg vége lett, olyan volt, mintha Uri elhagyott volna. Én olyan nagyon szomorú voltam, hozzám nőtt. Ültem egy meetingen ma reggel, mit csinálunk Afrikában, hogyan pályázunk a téma. Valakik arról dumáltak, hogy a minap fontos iratokat kevertek el, milyen komplikációk adódtak ebből és milyen agyafúrt, bonyolult módon lehetett aztán az ügyintézést folytatni és a helyzetet megoldani. Valami felderengett, nagyon gondolkodtam, hogy pont most éltem át én is egy ilyen hangulatot, és már kinyitottam a szám, mert az az emlékezést is elősegíti, hogy belekezdjek, majd beszéd közben eszembe jut, hogy melyik magyar civilszervezet mesélte hasonló élményeit az elmúlt napokban. Be is ugrott: a Rómából kiűzött nazarenusnak gondolt zsidók voltak, akik elhagyták kiutasító leveleiket és csak nagyon komplikált módon költözhettek aztán vissza Rómába. Hát becsuktam a szám és révedtem tovább.

Kinyírtuk Saddam Husseint és most az összes idióta (úgymint az ENSZ, a Vatikán, az EU és még sokan mások) mind nem tetszésüket és sajnálkozásukat fejezik ki, hogy milyen is volt ez a kivégzés. Olyan nagyon abszurd. Én meg sajnáltam valahogy, egyáltalán nem tetszett, hogy a híradóban végig kellett néznem a kivégzését.

Két gyerek ma egy kocsival hogy hogy nem, belegurult a Dunába. Mohácsnál. A vízállásról nem szólt a fáma. Ez a hír engem megrázott ma reggel. De komolyan. Eszembejuttatta még azokat a híradásokat, amikor gyerekek főnek meg autókban, mert a hülye anyjuk és apjuk otthagyja őket a nyári napon bezárva - ez valahogy mindig Amerikában szokott történni.
Mindig is rettegtem attól, hogy egyszer egy autóval belezuhanok a Dunába, amióta gyerekkoromban láttam azt a fizikai oktatófilmet, hogy az erős szél hogyan lengetett be, majd szakított szét valami San Fransiscoi, Los Angelesi vagy más kaliforniai hidat és ott bizony nagyon is beestek mind az autók a tengerbe. Azt is tudom, hogy ha ez előfordulna, akkor résnyire le kell húzni az ablakot, hogy lassan teljen meg az utastér vízzel, nagy levegő és akkor ki lehet nyitni az ajtót, vagy jobban lehúzni az ablakot és felúszni. A Margit-hídon a villamosban a mai napig nagyon figyelek nem történik-e valami ravaszság, bár sok hülyével a nyakamban nem sok esélyem lenne a túlélésre a vízalatt egy villamoskocsiban.

Aztán a blogokon most mindenki lázban ég és megírja 5 legőszintébb, legbensőségeseb vagy legszemélyesebb (?) élményét, szóval 5 titkát, MéM néven is fut - asszem. Sőt, még tovább is passzolja a felkérést egy táncra, megnevezve XY-t. Vannak, akik vonakodnak és jelzik, hogy ők ezt nem. De miért nem? A legkorábbi 5 - kisdobos - pontok még egész ártatlannak tűnnek. Forr az őszinteségtől a levegő, megerednek a könnycsatornák és hatalmas a szeretet. Azt mondták az ezoterikusokosok, hogy ilyen lesz ez az egész év. Na de most komolyan? Az egész virtuális közösség meglépett egy második szintet a K-PAX bolygó felé vagy mi történik? Közben meg tényleg megható, egészen elpirító vallomások is elhangoznak. Most biztos jönnének megint a blgotól vonakodók és kérdeznék, hogy mire is jó a blog, hát próbálják ezt ki. Emlékeztet arra a szintén nem kevesebb kihívással járó játékra, amikor bármit lehet egymástól kérdezni és őszintén kell válaszolni. Eddig még én nem játszottam ilyet.

"Legyen a gépnek halleluja!"

Jaj, 2007. január 2. Most mi van? Azontúl, hogy mindjárt lefejelem a klaviatúrám a brutál másnaptól, álmosságtól és csak azt tudom mondani, hogy majd jövőre - pedig itt vagyok már a jövőben -, hát nem tudom, nem tudom mi van. Jaj, ez egy annyira másnapos post lesz, pedig reggel nem éreztem. Csak amikor anyám ebédre behozott isteni kocsonyáját tömtem a fejembe, - tudtam, hogy gáz lesz. A tiszta reggelhez pedig még az a hitem is hozzátartozott, hogy elengedtem rituálisan a 2006-ot, ám most itt ülök az isimunkaBrazilban és mintha mégsem történt volna meg. Nem is történt semmi? Pedig esküszöm, minden annyira más, hát nem? Én ezt komolyan gondolom, kérem. És persze felhívott valaki 2006-ból, azt hittem őt is elengedtem meg a hozzákapcsolódó agyfelbaszást, de most megint felkúródott az agyam és ráadásul ismét sikerült valami olyat mondania, amitől az amúgy is gyengén kérődző és kifeküdt gyomromban a húszselé kicsit megrázta magát és úgy gondolta, hogy elindul vertikálisan - felfelé.

Azt mondták ma nekem, hogy csináljak jövőtervet magamnak, attól fasza lesz. Éppen erre az aktuális jövőre. Na, hát azt hiszem, ilyet nem tudok. Illetve nagyon szeretném visszakapni ellopott és mások által még vissza nem adott önmagam, legfőképp a szép szeretkezésekkel elvitt szívem-lelkem. Így kérem a kedves érintetteket, hogy adjanak vissza magamnak, engedjenek el, különben nem vagyok és legfőképp nem tudok aludni, mert nem visz rá valahogy a lélek, hogy lefeküdjek esténként (tegnap is hajnali négyig molyoltam és olvastam) és közben meg kora reggel kipattan a szemem és rám tör a nagy végtelenuniverzumos időtlenismeretlenes megapararém, így pedig nem tudok 4 óránál több alvásidőt produkálni és még a Brazil is brazilabb és nem csak nem tudok, hanem nem is akarok felkelni. Nagyon köszönöm!

December 30-31-Január 1. Három este a Gödörben. Ha nem nagy betűvel írnám e vendéglátóipari egység nevét, akkor is helytállna, odabetonozódtam le bele.

Először láttam Pecát és Colorstart - az első unalmas volt, bár szinte alig hallottam belőle valamit, a második háttér zenének kiválóan szolgált egy egész estés, először igen jól eső majd drámai beszélgetéshez. Az eleje csak sztorizás, de aztán jöttek a régi dolgok, jól megmondták nekem a frankót bele a szemembe és én ezen felbasztam az agyam, mondtam hát durvát - talán nem kellett volna. De leginkább is az képesztett el, hogy a szerelmes emberek hogyan képesek egy félinformációkra és helytálló vagy félresiklott sejtésekre egy teljes, megingathatatlan, érveket be nem engedő félig süket/vak, félig pedig nagyon éleslátó világot felépíteni. És már ahhoz is fáradt voltam, hogy bizonyos félreértéseket orvosoljak, mert valahogy olyan mindegy volt, és ahhoz is fáradt voltam, hogy ami meg igaz, azt bevalljam. Mert hát nem is ez volt a lényeg, hanem hagyni kellett, hogy dőljön a szó a másikból belém és az első reflexszerű bezárkózás után emészthessem majd a hallottakat az Újévben. A szerelmes emberek kényszeresen meg akarják mondani a tutit az őket viszont nem szeretőknek, ezt meg hagyni kell. Nem is kifejezetten szorosan e beszélgetéshez kötődve pedig arra is rájöttem, hogy a pasik milyen érzékenyen reagálnak egy nőre, aki nyitott ugyan, de valami volt pasija miatt vernyákol. Egyszerre lehetnek megmentők, megértők, okoskodhatnak (az úgy is jobb, amikor egy pasi nyomja az igazságokat és nem a barátnő) és bizonyára kihívás bizonyítani sikeresebb férfiasságukat, és hogy velük minden faszábban fog menni.

Szilveszterkor Ruttkai Bori (aki megmutatta a másnapi lencsézésen a széttdobolt kezét és tényleg nagyon durván nézett ki) és Specko Jedno, Balaton, Krétakör, tiszta ugribugri táncolás.
Kicsit megszívattak, várakoztattak és én még egy kicsit megszívattam magam és fél négy tájban részegen üvöltöztem a Madách tér közepén, hogy milyen SZÁNALMAS, miközben ott lüktetett a reggea király és a raszta királynő, nyomult a hideg hajnalban a rasztafári hangulat, diszkópartiparti, ami állítólag mindent old, és bármi is van a valóvilágban, ilyenkor az nem érvényes - fejreállított karnevál, miegyéb. Ez amúgy a szilveszterre is igaz lehetett volna úgy zuzammen és oh, mily szépen hangzik. Tapasztalhattunk is már ilyen kiszakadást - ha jobban belegondolok, tulajdonképpen jó régen. Talán csatlakozni kellett volna, de néha a karácsonytól ellágyult budapesti törékeny téli lélekben ez kicsit máshogy működik, ha már úgyis elbaszódott a kedv és pláne, ha nem is kíván azokkal lenni, akikkel ezt éppen meg lehetne élni. Csak kár hogy már türelmetlen vagyok, mert én is ilyen élményekkel szeretnék dúsulni, agyat eldobni, azt mégis képtelen voltam rá szilveszterkor. És ez most dühít. Legalábbis az adott potenciális felhozatallal, mert ők pont a való világba való visszarándulást segítették volna és nem a kiszakadást.
Nos, még jó, hogy másnap az év első napján mások tudtak nevetni az utcai hisztériámon, így én is kiröhöghettem magam. Ez akkor azt jelenti, hogy egész évben magamon fogok röhögni? Boldog Újévet!

De az utolsó este, az év első estéjének Quimby koncertje mindent vitt. Hihetetlen jó volt, egyszerűen tényleg kurva jó, szóval nagyszerű. És amikor megérkeztem egy újévi első estés lencsézésből, pont a kedvenc számomat játszották (azt a kb egyet, amit a Quimbytől ismerek - lsd. post cím), ide is jól illett egy egész estés életértelmes beszélgetés. Még jó, hogy ez az este megtörtént, különben tényleg baszhattam volna az egész évvégét.

Csak el ne felejtsek WC papírt hazavinni Brazilból.