2007/04/25

Takarítunk!

Cisszent a sörös doboz nyitója (sorry, nem üveges fenntarthatót vettem) és mosolyogtunk egymásra Gyulával tegnap reggel, ahogy neki fogtunk lakásom takarításának. Gyula egy 40-es sánta és pocakos, de jól ugrál le-fel a létrán és pendlizik a kimosott függönyeimmel 4 méter magasan. Csak kifogásolta a létrám állapotját. Tény, kissé recsegett alatta. Hát térültem-fordultam, szereztem az alsó lakóktól (a klasszikus zenész háromgyerekesektől) egy 4 méteres lajtorját. Látszott, Gyula boldog.
Sikálta egész nap az ablakaimat és ajtóimat. Csináltunk kreatív pókhálótlanítót. Én ezzel párhuzamosan mindent elmozgattam, portalanítottam, porszívóztam, felmostam, reggel 8-tól este 11-ig. Kemény volt. De túlvagyunk rajta. Végül is, nem volt olyan durva az összegyűlt cucc 2006. júliusa óta, mert azóta én nem nyúltam a lakáshoz, ugye. Ablakot 3 éve mostam utóljára, akkor én magam a saját kezemmel, a saját létrámon - a pasimmal akkor jöttünk össze, neki nagyon sürgős munkája volt, úgyhogy ő lent ült a szoba közepén a laptopjával és néha felnézett rám alulról, megkérdezte egyszer-kétszer erőtlenül, hogy segítsen-e. Persze kedvesen lemosolyogtam a létra tetejéről a 4 méteren inogvabinogva (én 164 cm, ő ? talán 185 cm), és mondtam, nem kell. Én is így szoktam megkérdezni barátainkat a Börzsönyben pl. a mosogatással kapcsolatban és ők ugyanígy mosolyognak - á, nem kell -, azon a hangon, amiből kihallani, hogy ne kérdezd, hanem csináld bameg! Gyula azért úgy gondolta, elég durva volt és megkérte az árát az egy napos izzadásának.
Nagyon sok elveszettnek hitt kincset (pl. gyűrűket) találtam eldugott sarkokban, matracok alatt, de az a fura, hogy letettem őket valahova és estére elvesztek - újra. Egyszerűen nem tudom hova lettek.

Muszáj volt takarítani, mert a jövő héten én el, és beköltöznek hozzám külföldiek egy hónapra: valami amerikai 50-es japcsi színházművész és a 32 éves francia felesége. Magam miatt nem tudom meddig húztam volna ezt a kibaszott takarítást, ami szerintem a világ egyik legfeleslegesebb tevékenysége, csak az eredménye nagyszerű. Vízszerelőt is hívtam, már csak ökológiai szempontok miatt is. És akkor én két hétig brazilban leszek, aztán beköltözöm egy barátnőmhöz még két hétre itt Pesten, amíg ezek ott nálam vackolnak, és ez tulajdonképpen jó lesz, majd nagyon sok mindenkinél fogok aludni és olyan lesz, mintha külföldön lennék. Most így képzelem.

2007/04/11

Elmentek, mi is velük

Reggel 8. Már tegnap este 7 óta itt ülünk és beszélgetünk.
Paprikáskrumpli volt a vacsi nálam. Folyt a szó, főleg Ecuadorról. És még mindig nem kéne lefeküdni, éreztük, mert annyi minden van, genezis, meg az alma és az önmagunk kirakása oda a világnak, hogy nesztek, vigyétek, de már meghallgattuk reggel 6-kor a szemetes kocsit, az emberek már rég elindultak munkába, a madarak túlvannak a hajnali üvöltésen...Azért csak le kéne feküdni, végül is mindjárt munkába kellene menni vagy ugye szakdolgozatot írni. (Ez már őszre halasztódott.) Hát azért nem csak mi egymásban, hanem a folyamatosan, lassan és egyenletesen fogyasztott sörök a végtelenségig tartották volna bennünk a tágasságot. Carla kapott pizsit, fogkefét, egy egész ágyat paplannal, újra működik a hostel Liáninda.
Elkaptak, megtáncoltattak (hú, a latinok tényleg nagyon durván kavarják a dolgot), megint elgyengültem, kiszakadtam, innen is a blogtérből.

Ezek az ecuadoriak és mexikóiak életükben először voltak Európában és fura érzés valahogy, hogy az európai élményt nekik most Budapest jelenti, meg mi, illetve én is. Ide tették be először a lábukat ezen a kontinensen.

Mert mondták, hogy az most a nagy izgi, hogy miután Commandante Marcos is indult a választásokon, furcsán, nagyon kevés időeltéréssel, meglehetősen egymástól messzi helyeken jelent meg, hiphop, ripszropsz és tartott beszédet bezoknizott fejjel (fekete, pamut). No, meg antropológiailag is megvizsgálták a célszemélyeket a felvételeken és úgy tűnik, ketten vannak. Két ember adja magát ki tehát a Commandanténak. No, nyilván megszervezett formában. És akkor arról álmodoztam, hogy a mexikói dzsungel mélyén milyen romantikus lenne találkozni a Commandantéval. Ezek szerint kettővel.
Azzal ámítottak, hogy Quito tetszene. Semmit nem tudok Quitoról bár a neten a fotókon tényleg kurva jó városnak tűnik. A helyiek onnan járnak ki a dzsungelba a sámánhoz közösségi gombázásra. Összeverődnek ott idegenek, tizen mondjuk és kölcsönhatnak. Beszélnek és zenélnek a fák, meg olyan állatok és gyümölcsök vannak, mármint Ecuadorban, nem a másik valóságban, amilyenről mi még nem is álmodtunk. Meg az inkák és Pizarro és a többiek. A bevándorlóik nagy többsége libanoni, már több generáció él ott náluk, a politikában is résztvesznek, van egy csomó arab nevű ecuadori nagyember, azokról mindig lehet tudni, hogy libanoniak. És még csak nem is gyűlölik őket "idegeneket". A kínaiak még csak most jönnek.
Egyébként meg a világ egyik legnagyobb kávéexportőr országának lakóival kávézókat kellett felhajtani itt Budapesten és kávékat vásároltunk, mert Ecuadorban nem marad bent semmi vagy max luxuscikként elérhető. Nescafét lehet mindenhol inni, a legjobb éttermekben is, de normális kávét alig. Így Budapestről vittek haza. Hát majd ida is el kell menni. Egyelőre májusban Braziliáig jutunk.

Most megvolt Krakkó. Minden lányban bujkál a kisördög, amikor szép, fitala papot lát? Hát szőrnyű. Nem lehet úgy rájuk nézni, mint valami nemtelen csigákra. Na, még azok is kétneműek. Szóval nem lehet nem a szemükbe nézni. És így ültem két napig egy fűtetlen teológiai központ közepén a végén már csorgó orral, sok okossal, szinte feleslegesen. És ezek a papok ott állnak a nescafé automatánál, tanakodnak, hogy elnyelte-e a pénzüket vagy most mi van, meg diet pepsivel lófrálnak a Visztula partján és dumcsiznak a cangásokkal, sietnek, intézkednek, rohangálnak a folyosón (biztos akkor tudták meg, hogy ők rendezik majd a foci EB-t). Egy WC-be kellett velük járni, tisztára be voltunk tojva, hogy mi lesz, ha egy pap mellett kell pisilnünk - meglátjuk egymást és mindannyian egyszerre felsikítunk. Piszoár az nincs, tehát mindenki a kis fadoboz rejtekében végzi a kisdolgát is, biztos nem lehet csak úgy egymás mellett pisilniük, csakúgy elővenni uram bocsá.
Az utolsó délelőtt legalább kárpótolta az elvesztegett napokat. Ültünk egy kis téren a földön a belvárosban, jobbra egy latinos katolikus templom (nem a hegyes barokkos fajta, amiből nálunk olyan sok van, hanem a széles faszados cucc), előtte piros lovaskocsi kinyalt ostorosnővel, egy csapat zsidózenét játszott a tér sarkában és egy fantasztikus fa árnyékában pedig egy titkos ügynök talpig feketében és aktatáskával meg pár helyi szakállas, szemüveges 50-es karikatúrarajzoló arc üddögélt. Mindenki csak úgy üddögélt, hallgattuk a zenét és jó volt és jók voltak a fények, mint egy olajfa alatt.

A hétvégéimet lassan már mindig a Börzsönyben töltöm, amellett a ház mellett, ahol a gyerekkori nyarakat is a család számos kezével felépített nyaralójában és már nem is tudom, hogy mi történik a világban, meg a Sirály-Ellátó-Szimpla triangulumban.