Elmentek, mi is velük

Reggel 8. Már tegnap este 7 óta itt ülünk és beszélgetünk.
Paprikáskrumpli volt a vacsi nálam. Folyt a szó, főleg Ecuadorról. És még mindig nem kéne lefeküdni, éreztük, mert annyi minden van, genezis, meg az alma és az önmagunk kirakása oda a világnak, hogy nesztek, vigyétek, de már meghallgattuk reggel 6-kor a szemetes kocsit, az emberek már rég elindultak munkába, a madarak túlvannak a hajnali üvöltésen...Azért csak le kéne feküdni, végül is mindjárt munkába kellene menni vagy ugye szakdolgozatot írni. (Ez már őszre halasztódott.) Hát azért nem csak mi egymásban, hanem a folyamatosan, lassan és egyenletesen fogyasztott sörök a végtelenségig tartották volna bennünk a tágasságot. Carla kapott pizsit, fogkefét, egy egész ágyat paplannal, újra működik a hostel Liáninda.
Elkaptak, megtáncoltattak (hú, a latinok tényleg nagyon durván kavarják a dolgot), megint elgyengültem, kiszakadtam, innen is a blogtérből.

Ezek az ecuadoriak és mexikóiak életükben először voltak Európában és fura érzés valahogy, hogy az európai élményt nekik most Budapest jelenti, meg mi, illetve én is. Ide tették be először a lábukat ezen a kontinensen.

Mert mondták, hogy az most a nagy izgi, hogy miután Commandante Marcos is indult a választásokon, furcsán, nagyon kevés időeltéréssel, meglehetősen egymástól messzi helyeken jelent meg, hiphop, ripszropsz és tartott beszédet bezoknizott fejjel (fekete, pamut). No, meg antropológiailag is megvizsgálták a célszemélyeket a felvételeken és úgy tűnik, ketten vannak. Két ember adja magát ki tehát a Commandanténak. No, nyilván megszervezett formában. És akkor arról álmodoztam, hogy a mexikói dzsungel mélyén milyen romantikus lenne találkozni a Commandantéval. Ezek szerint kettővel.
Azzal ámítottak, hogy Quito tetszene. Semmit nem tudok Quitoról bár a neten a fotókon tényleg kurva jó városnak tűnik. A helyiek onnan járnak ki a dzsungelba a sámánhoz közösségi gombázásra. Összeverődnek ott idegenek, tizen mondjuk és kölcsönhatnak. Beszélnek és zenélnek a fák, meg olyan állatok és gyümölcsök vannak, mármint Ecuadorban, nem a másik valóságban, amilyenről mi még nem is álmodtunk. Meg az inkák és Pizarro és a többiek. A bevándorlóik nagy többsége libanoni, már több generáció él ott náluk, a politikában is résztvesznek, van egy csomó arab nevű ecuadori nagyember, azokról mindig lehet tudni, hogy libanoniak. És még csak nem is gyűlölik őket "idegeneket". A kínaiak még csak most jönnek.
Egyébként meg a világ egyik legnagyobb kávéexportőr országának lakóival kávézókat kellett felhajtani itt Budapesten és kávékat vásároltunk, mert Ecuadorban nem marad bent semmi vagy max luxuscikként elérhető. Nescafét lehet mindenhol inni, a legjobb éttermekben is, de normális kávét alig. Így Budapestről vittek haza. Hát majd ida is el kell menni. Egyelőre májusban Braziliáig jutunk.

Most megvolt Krakkó. Minden lányban bujkál a kisördög, amikor szép, fitala papot lát? Hát szőrnyű. Nem lehet úgy rájuk nézni, mint valami nemtelen csigákra. Na, még azok is kétneműek. Szóval nem lehet nem a szemükbe nézni. És így ültem két napig egy fűtetlen teológiai központ közepén a végén már csorgó orral, sok okossal, szinte feleslegesen. És ezek a papok ott állnak a nescafé automatánál, tanakodnak, hogy elnyelte-e a pénzüket vagy most mi van, meg diet pepsivel lófrálnak a Visztula partján és dumcsiznak a cangásokkal, sietnek, intézkednek, rohangálnak a folyosón (biztos akkor tudták meg, hogy ők rendezik majd a foci EB-t). Egy WC-be kellett velük járni, tisztára be voltunk tojva, hogy mi lesz, ha egy pap mellett kell pisilnünk - meglátjuk egymást és mindannyian egyszerre felsikítunk. Piszoár az nincs, tehát mindenki a kis fadoboz rejtekében végzi a kisdolgát is, biztos nem lehet csak úgy egymás mellett pisilniük, csakúgy elővenni uram bocsá.
Az utolsó délelőtt legalább kárpótolta az elvesztegett napokat. Ültünk egy kis téren a földön a belvárosban, jobbra egy latinos katolikus templom (nem a hegyes barokkos fajta, amiből nálunk olyan sok van, hanem a széles faszados cucc), előtte piros lovaskocsi kinyalt ostorosnővel, egy csapat zsidózenét játszott a tér sarkában és egy fantasztikus fa árnyékában pedig egy titkos ügynök talpig feketében és aktatáskával meg pár helyi szakállas, szemüveges 50-es karikatúrarajzoló arc üddögélt. Mindenki csak úgy üddögélt, hallgattuk a zenét és jó volt és jók voltak a fények, mint egy olajfa alatt.

A hétvégéimet lassan már mindig a Börzsönyben töltöm, amellett a ház mellett, ahol a gyerekkori nyarakat is a család számos kezével felépített nyaralójában és már nem is tudom, hogy mi történik a világban, meg a Sirály-Ellátó-Szimpla triangulumban.