Kiszakadás

Tegnap este eltávolodtam a városi léttől, meg a várostól is, meg mindentől, ami benne rezgett, pedig most nagyon sok minden fortyog.
Megállt volna az élet január 31. óta? Vagy inkább túl sok minden történt?
Az elmúlt egy-két hétben végül is csak bejelentkeztem két utazósbrazilos programra Szlovákiába és Szlovéniába.
Tegnap ezen gondolkodtam - tulajdonképpen azt sem értem, hogy miért pont január 31-ét emlegetek itt, mert inkább olyan két hetes turnusban gondolnám ezt - , ahogy ültem este a Rákóczi tér felett egy elsőemeleti teraszon először egy irodaszéken, nyakig hálózsákban vodkanarancsos pohárral a kezemben és kempingeztünk. A Kiss Tibi verses kötetének a bemutatója meg egy jó házikoncert után, amitől én ultrán pörgősen fel voltam dobva, és akkor én még ott voltam a teraszon, amikor erről meséltem, de a többiek már máshol messze a fotelekben.
Az este folyamán kiderült, hogy még távolabbra is eljuthatok (il concreto Latin-Amerikába), ha még ide, meg ide is bepályázok vagy jelentkezem, hát jelentkezem.
Az esti tábortüzezéstől valahogy elcsendesül az ember, pláne egy belvárosi teraszon. Meg talán a vodkanarancstól is a hideg szanatóriumi VIII. keres levegőben.
Aztán megrezdültek eltemetett szálak, ismét hosszan írhattam egy általam nem ismert nyelven internetes szótárral, nulla igeragozással egy rég nem jelentkezett, de pár napja beköszönő emailnek.
És két óra múlva rákezdett az eső, de mi kitartóan ültünk a teraszon, és beszélgettünk.
Pár napja belepörgettük magunkat egy izgalmasnak kinéző történetbe és gyorsan elcsitíthattam ezt az újonnan elindult rezgést a szívemben. Szépen visszazökkentettem újra a régibe, a régibe, aki felhívott, hogy megköszönje a küldeményt és én csak kukabubun ültem a telefon másik végén.
Ez már tényleg iskolai kirándulós volt, mígnem a vodkanarancs már sikoltozva fröcskölt a belezuhanó vizcseppektől.
Aztán búcsúztattunk elutazókat, ünnepeltünk név- és születésnaposokat, a legjobb bulik és beszélgetések értek utól eddig az évben ezen a héten.
Kezdett nagyon vizes lenni mindenem, amit nem takart a hálózsák: a hajam, az arcom, a vállam, a cipőm.
Jártam olyan borozóban, ahol utóljára késői tinédzserkoromban (nálam ez kb. 24 évet jelent) és láttam egy asztalszomszédlányt olyan pedánsan okádni, ahogy még senkit: bele a borospohárba, semmi nem ment mellé.
Majd elázva bementünk, mert szétfagytunk, az már nem volt olyan érdekes, az inkább nagylányos volt: hallgatni a tilost a konyhában és tapasolni meg beszélgetni a melegben.
Ja, és még a Fenyő Ivánt is megismertük (ez fontos, most, hogy már szó esik róla különböző blogokon).
Hm.
Megjött a fizum,
MegyekNémetországba,
Vettem fogkefét.