Anyám! és a világegyetem

Azt mondta az én anyám az egyik nap, hogy "nem is az apád hiányzik nekem, hanem a kocsi". Nos, mit szólhatnék, tulajdonképpen nem lepődtem meg, de valahogy ez a kijelentés a szoba egyik feléből elég nyílegyenes és fénysebességes repülés után beleállt az agyamba, mint egy balta.
Már annak is örültem, hogy jó fej módon leszedálva egymást kettesben végigcsináltunk két teljes napot karácsonykor, sőt, egész kellemes volt. Gondoltam, örüljön hát, akkor tényleg megcsináltatom már ezt a szaros autót, amit Zöfis matricákkal is összeragazgattunk, hogy "Ne szokj rá a vezetésre, mert nehéz róla leszokni!". Hát nekem nem is sikerült rászokni, itt szenvedek a kocsival, amióta megörököltem az apámtól és mindig egy aktuális pasi nyakába szeretném pakolni az ezzel az izével járó foglaltoskodást, meg felelősséget, de kb 8 éve nem sikerül, mert csak nem vezető csávókkal hoz össze a sors. Vezetni pedig jó. Eladni meg nem akarjuk, mert úgyse lenne pénzünk venni egyet, ha esetleg kellene majd...mondom én. Ugyan nem tudom mire kellene, de valamire biztos jó. Pl. az én kocsimmal járunk Szerbiába és Boszniába a munkatársaimmal, mert már öreg, de még jól jár. Ez jó. Aztán nem tudom. November óta áll a csomagtartóban például 4 téli kerék, gondosan eltakarva, hogy emiatt ne törjék fel. A nyáriakkal kellene átcserélni őket, ugye, ezt sem sikerült elintézni, mert hát nem nagyon érdekel és az aksi is lemerült...Már arra is gondoltam, hogy valami gondos gazdának kölcsönszerződéssel kölcsönadom őt, aki jár vele, tutujgatja, mert ez a mániája. De olyannak semmiképpen nem adnám kölcsön, aki egy lakótelepi parkolóban vakerálná nejlonmackóban vasárnaponként, mert na azt, azért nem...Pedig szegénynek még úgy is jobb sorsa lenne. De még ez irányba sem tapogatóztam. Szóval hát, van egy autóm, amit nagyon szeret az anyám, meg van egy anyám, de ritkán tudok bármit is valamelyikkel kezdeni. Erről meg eszembe jutott, hogy a cangámmal sem csinálok semmit. Néha felfújom a kerekét. Teljesen naívan kérdeztem másokat, hogy mit kell vele csinálni, hogy úgymond karban legyen tartva, mert mindent kézben kell most már tartani lassan.
És akkor én minden reggel kilépve az utcára ránézek a kocsira és nagyon lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy itt áll, csak áll szegény, már a tükrök is letörtek róla, amióta a könnygázbomba elől menekülők lesodorták, de jó fej módon visszahelyezték őket az ablaktörlő alá. Így lettek profi levehető autótükreim.
De most mindennel ezt csinálom, mert ilyen időszak van, mindent nagyon sajnálok, de nem csinálok semmit max. szorongok egy kicsit. Vagy nagyot. Ráadásul egy "hogyan jutottunk idáig mi emberek, hogyan lehetünk most itt" tartalmú vulgárisan megírt tudománytörténeti könyvet olvasok és a legelején tartok: azaz TTK-s genezis - szingularitás, Big Boom, stb. És olvasom ezt a könyvet reggel fekve a fürdőkádban és úgy sajnáltam szegény kicsi protonbaszomnyi szingularitást ott a semmiben egyedül, amely aztán jól kitágult, mint ahogy magamat. És a nagy tudósok sem tudják, hogy ő mi volt, mert még csak a 10 a mínusz 43-on másodperc közelséget tudják megmondani, hogy az milyen lehetett, de a 0 másodpercet nem és azt sem, hogy egyszer csak mitől kezdett irtózatosan tágulni a szingularitás és lett belőle a mi világegyetemünk. És feküdtem mozdulatlan és arra gondoltam, hogy a kádam a szingularitás és én vagyok benne az anyag és ha csak itt fekszem, akkor nem történik semmi. De megmozdítottam a kislábujjam és attól máris fodrozódott a víz és rezgés lett és ritmus és megelégedtem, hogy megoldottam a nagy rejtélyt, mert nyílván valami ilyen történt a szingularitással is. És megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne a világegyetem, ha a fürdőkádammal én tágultam volna úgy ki (nem úgy) nagyon gyorsan, de ezt nem tudom mégsem elképzelni. És akkor itt vannak ezek a kérdések a világegyetemmel én meg azon szorongok, hogy hogyan fogom megszereltetni ezt a kocsit, meg jaj, hogy mi lesz velem, meg mit akarok egyáltalán, mi leszek ha nagy leszek és ilyenek, és közben majdnem pánikrohamot kaptam attól a felismeréstől, hogy a világegyetemünk széléig nem is tudunk eljutni, mert a tér az görbül és valószínűleg ugyanoda érnénk vissza, ha elindulnánk. Szóval nem lehet nyílegyenesen kilépni innen, be vagyunk zárva ebbe a világegyetem buborékba - asszondja ez a brit ember. És akkor ehhez képest az összes praktikus és érzelmi nyomorom igazán semmisnek tűnik, hisz lehet, hogy mindjárt megint visszazúdulunk a szingularitásba. Na, de akkor még mindig nem tudom, hogy most mit csináljak...
És lógtunk akkor kifelé a semmibe az egyik kollegámmal az irodánk ablakában, mert cigiztünk, és megláttam egy iszonyú menő autót nyitott tetőablakkal, mert itt a tavasz, vár a MÁV. És azon gondolkodtam, hogy be tudnék-e köpni rajta. Mutattam kollegának, hogy azta, micsoda menő verda, ő meg mondta, hogy ezzel is csak egy dolgot lehet csinálni, A pontból eljutni B pontba. Na de - mondom én - az a lényeg, hogy mi történik A és B között. Majd mondja ő, hogy jó, jó, de annak is csak a hogyanja a kérdés...vagy valami ilyesmi.