Folyt köv. - utazás

Na, ma olyan kedvem van, hogy mindenki hagyjon békén és takarodjon a picsába, de még fizikai munkát kell végezni kibaszott költözésnél, no meg lehet, hogy az egy hónapja utcán rohadó lemerült aksijú kocsimat végre valaki ma bebikázza, de ez még mindig nem biztos. Inkább elmegyek költözködni és szombaton bikáznak. Azt mondták, hogy akkor majd még fel is dobnak. És a hifim is ott rohad valaki másnál és azt sem tudom visszaszerezni kb. már egy hónapja. Tegnap este Pascal barátom is csak osztott a maga segítőkész vigyorgó francia módján...Még a 3 centivel arrébb tett választékom is zavarta - nem rossz, de fura. Azt hiszem az volt a baja, hogy nem volt már olyan "az én kicsi Bém" fejem.

No, de hogy folytassam az utazós sztorit - ha még valakit érdekel - ugye ott tartottam, hogy olasz gyomrú kollega fosott és hányt másnap.
Én remek egészségnek örvendtem, azt leszámítva, hogy olyan fáradtnak éreztem pont magam, mint két évvel ezelőtt Olaszországba menet. Tényleg, most jut eszembe, úgy tűnik csak így tudok ebbe az országba eljutni, hullán. No de miért? Egyébként is én már az elmúlt egész 5 hónap érzelmilelkiválságtörténéseitől is ki vagyok fingva, de nagyon.

Szóval a felkelés itt is kurva nehéz Olaszországban. Ráadásul rohadt hideg volt a szállodában, mert elfelejtettem felkapcsolni a légkondit fűtésre. Reggel nem jött meleg, csak enyhén langyos víz a zuhanyzóból. Lássuk be, már ez is elég egy pocsék nap kezdetéhez. Ráadásul valami volt a kontaktlencséimmel, külön mindkét szememmel élesen láttam, de együtt nem. Azt hittem egyébként, hogy az agyammal van valami gáz, elfelejtette összetenni a két szemem képét eggyé. Így ebédig fura homályban munkálkodtam.

Első munkanap. Megbeszélés hegyek. Ebéd közben majdnem elájultam a fáradtságtól, akkor kollegáim aggódva néztek és le akartak mindenáron fektetni. De én kitartottam, hisz délután én adtam elő, gondoltam, az felébreszt. Így is történt. Kiosztottam őket, bénán menedzselik a partnerséget, egytértően bólogattak, oszt pofáztunk tovább estig bevándorlók helyzetéről.

Mivel a pescarai partnerek nem beszélnek angolul, én pedig olaszul, így kaptam egy angol-olasz tolmácsot. Nagyon komoly, öltönyös, szemüveges, jól fésült, ápolt, csinos közép 30-as csávót. Később az is kiderült róla, hogy kiváltképp művelt, jó humorú és széplelkű. Gondoltam, ez igazán megtisztelő, hogy van egy külön bejáratú ember, csak nekem fenntartva, és én kurvára élveztem a csinos, fizetett, hímnemű rabszolgám. Ő is mondta, hogy az én bodyguardom. Ez tényleg borzasztó nyálas, egyébként meg egy nagyon fura, perverz helyzet. Na de mennyire is vagyok leszőrtelenítve?
Paszkal, aki idegenvezetőnek készül, rémülten megkérdezte, hogy vele is ilyenek fognak-e történni, miközben csoportot vezet és mondtam neki, hogy gondolom bizonyára. Erre francia barátom annyit jegyzett csak meg, hogy ilyenek a magyar turisták. Na, de lássuk be, ez baromság. Ebben semmi magyar nincsen, csak emberi.

Már reggel jeleztem a tolmácsnak, (bizonyos Giorgio, aki vidékfejlesztéssel is foglalkozik és több civilszervezetnek az önkéntese), hogy nagyon fáradt vagyok és ne haragudjon, hogy ha azon kap, hogy egyáltalán nem figyelek a munkájára, szóval arra, amit beszél. Mondta semmi vész, csak jelezzek és ő bekussol. Vagy ha akarom, akkor viccet mesél vagy beszélgetünk. Mondtam remek. Giorgio nagyon profin tolmácsolt szikronban duruzsolva a fülembe. Néha belenéztem a szemébe, ő is az enyémbe, az én tolmácsom...Aztán a kezére: jegygyűrű sem volt rajta. De később kiderült, hogy van csaja, meg két gyereke is.
Jött velünk mindenhova enni is, sőt, kifejezetten kértem, hogy jöjjön, de sajnos vacsorára már nem rendelték meg nekem a vendéglátók a szolgálatait. A nap végére világossá vált, hogy Giorgio rendelkezésre áll egyébként bizonyos határig mindenben, de a határai rugalmasnak látszottak.
Egyébként pedig ő mesélt Pescaráról is, mert a vendéglátó idióta partnereink csak annyit voltak képesek mondani, hogy nincs ott semmi érdekes. Nos, ezt egy településről ugye nem hisszük el.
1927-ig Pescara egy kis falu volt tulajdonképpen, de Mussolini felfejlesztette, mert valami haverja ott született, vagy valami ilyesmi. Alapvetően ipartelepeket létesítettek, amiket 1944-ben le is bombáztak. Itt élt egy kb. olasz Petőfi, a XIX. század romantikus, népnemzeti lelkületű költője, akit ma a szélső jobb rángat elő éppenséggel. Az olasz partnerszervezet egy modernizációs, rehabilitációs városi területen bérelt helységet. Régebben itt volt a városi börton és egy szegényghettó. Most újraépítik úgy, hgy a helyi lakosság se menjen el onnan, lsd. Magdolna negyed rehab.

Ebéd közben a városok helyzetéről vitatkoztak. Róma a nagy kulturális központ, ráadásul egy olyan értelmiségi polgármestere van, aki még több eseményt szervez. Ugyanakkor a tömegközlekedés katasztrófális Rómában. Nekikezdtek a 3. metróvonal építésének, csak az a gáz, hogy olyan mennyiségű leletbe ütköznek bele, hogy egyáltalán nem haladnak az építkezéssel. Így maradnak a kb. óránként közlekedő buszok.

Tolmácsom másnap reggel újra az enyém volt, várt és én jöttem. Nagyon sokat beszélgettünk és - ez most még nagyobb nyál lesz - mondtam neki, hogy nem szeretem a szemüveget és akkor levette az övét és végre anélkül bámulhattam bele az ő gyönyörű barna szemébe és így töltöttük el a napot és úgy sajnáltam, hogy nem maradok ott még egy estét, így elhívtam Budapestre, itt még úgy sem járt. Mondta jön.

A második munkanap végre nem megbeszéltünk, hanem a Pescarai Kereskedelmi és Ipar Kamarán összehívott helyi koalíciós találkozón vehettünk részt, amely majd helyi migrációs stratégiát dolgoz ki. Így tehát találkoztam egy csomó bevándorlóval, végre itt is. Borzasztóan szomorúan formális volt az egész találkozó, de a végén megszólalhattak ők is, addigra már úgyis elhúzott az összes politikus.
És akkor kiszúrtam egy nagyon érdekes faszit. Cornel, román baletttáncos. Borzasztó karizma volt, nem a meleg allűrjei miatt...Nagyon okosakat is mondott. Megjárta az orosz balettiskolákat (Moszkva, Szentpétervár, stb.). Szóval tud valamit. Itt Olaszországban felhagyott a tánccal, mert a kisvárosi, vidéki olasz provincialitásban profi balettet senki nem akar művelni vagy nézni, ő pedig lejjebb nem adja - nyilatkozta. Így erobikot tanít épp, meg vállalkozni akar, eltartani feleségét és gyerekét. Nos, Cornellel is jól megtaláltuk a hangot, kifejezetten jó szívvel fordult irányomba és ezt én sem tettem másképp őfeléje, hátam mögött hagyva hűtlenül tolmácsom. Azóta Cornel hív és smsezik.

Egy brazil csaj, költő és írónő, beolvasott az olaszoknak a maga terjengős, érzelgős módján. Kétszer is. Pedig kiadták már két könyvét is, amit ott írt Olaszországban a bevándorlólétről. A végén nekem is fel kellett szólalnom, én is elmondtam, amit gondoltam, hogy hogyan lehet együtt, értékeink, így meg úgy és a brazil nő rám nézett, mélyen bele a szemembe - azt hiszem ez a pescarai túra most a szemekről szólt - és a szívére mutatott, mondta érezlek, mint egy indián ősanya (nem az volt, a nagyszülei olaszok, akik kivándoroltak Braziliába), majd az én szívemre is mutatott és mondta, hogy érezlek és hogy azonnal menjek el hozzá. No, hát nem mentem el hozzá, mert indult a vonat, de nagyon megölelgettük és megcsókolgattuk egymást, amihez a tolmácsom fordított közöttünk. Ez már így olyan volt, mint a gruppen.

Aztán rájöttem, hogy a balszememmel sokkal tisztábban látok, mint a jobbal. Felmerült bennem, hogy két kontaktlencse van a balszememben valahogy...És így is volt. Szegény agyam egész nap ezzel nem volt képes megbírkózni...Azt hiszem, végképp beláttam, hogy nagyon szétcsúsztam.
De nem baj. Felültünk Udoval a bolognai vonatra, Bolognában megint futkorásztunk a peronok között másokkal, egy gyönyörű fiatalember rámköszönt Udo kerek fekete kb. 160 centi magasan lévő feje fölött és én visszakacagtam rá és továbbfutottam lelkesen és már a firenzei vonaton robogtunk és végre ott voltam. A célomnál. A Firenzei Pályudvaron. Udo továbbvonatozott még egy órát haza Pisaba.

Folyt köv Firenze