Nos, akkor München, Firenze, Bologna, Pescara

És igen, igen, újra itthon. Kevés fényképpel fogok szolgálni, de majd később.

A bosznia-hercegovinaiakkal a magyar vidék felfedezése után olyan fáradt voltam, mint a..., mint a ... szóval kurvára nagyon fáradt voltam. És jött az újabb utazás - Firenze. Kb. annyira voltam képes, hogy kis hátizsákomba újra bedobáljam ugyanazokat a cuccokat, amiket két nappal azelőtt kiszedtem, se mosás, se egyéb rákészülés. Egyszerűen továbbszédültem Olaszországba, még az sem jutott eszembe, hogy leemeljem a polcról a Firenze utikönyvet, vagy hogy beletúrjak a két évvel ezelőtti olaszélmények cipős dobozába. Egyik nagy utazóbaki.

Még utazás előtt ICA-val, (azaz Imiviel, Cilivel és Anikóval) hihetetlen jót beszélgettünk, úgy mint régen az antropológián. Az egyik sörös pisilés alkalmával a WC-n jutott eszembe, hogy azon nők menstruációja, akik együtt dolgoznak vagy sok időt töltenek egymással, összehangolódik, ugye. Ezt tudjuk, saját empirikus tapasztalatainkból is. De akkor a kis törzsekben is egyszerre menstruálnak a nők? És ha igen, akkor ennek mi az evolúciós magyarázata? Mármint annak, hogy ezek szerint egyszerre van peteérés, nagyjából egyidőben esnek teherbe a nők és miért jó az a fajfenntartás szempontjából, ha sok egykorú gyerek születik? Nos ilyen és hasonló kérdésekre dobálóztunk megoldásokkal filozófiai magaslatokban. És persze előkerült e blog. Hogy miért írom. Mostanában ezt sokan megkérdezik, nem blogolók, hogy mire jó. Azt hiszem Nesztelen Csiga Luciánál jobban nem tudnám ezt megfogalmazni (most itt át kéne linkelni, de lusta vagyok megkeresni, hogy melyik nap értekezett erről.) Ja, de nem is ő írt róla, hanem Sicktranzit Glória két tökfőzelék között...Bocs csajok. Na de mindegy is (tudom, nem mindegy, de amióta úgyis együtt kocsmáznak...), a lényeg, hogy sikerült nagyon elferdülni ezen estén, amolyan alkoholosan, amitől még fáradtabb lettem, másnap délutánra már csak a hideg rázott és nem voltam agyamnál. De még elvonszoltam magamat egy afrikás találkozóra, megnéztem a 2. Teleki expedíció felkészüléséről szóló 19 évvel ezelőtt készült filmet fekete-fehérben. Nagyon meghatódtam és hatalmasakat vihogtunk, ugyanis sikerült azon férfiak karéjában elhelyezkednem, akik résztvettek a nagyutazáson és ők vinnyogtak a legjobban 20 évvel ezelőtti önmagukon.

Azt mondták, hogy az extra biztonsági készültség miatt két órával, de inkább két és féllel, a repülő indulása előtt kint kell lenni a repülőtéren. Én ezt hülye módon komolyan is vettem és egy laza reggeli 4-es kelés után hatkor már kint őgyelegtem Ferihegyen. Olyan fáradt voltam, de olyan, hogy azon már sem a zöld teám, sem a további három darab kávé nem segített. Még becsekkolni sem lehetett...Így vártam. Eszembe jutott, hogy még azt sem néztem meg, hogy az útlevelem nálam van-e. Lássuk be. Ordenáré nagy utazó hiba, a második. De mivel amúgy is mindig nálam van a táskámban, most is nálam volt. Mert hát sose lehet tudni, az ember jön-megy Budapesten vagy Magyarország egyéb tájékain és hátha egyszer csak egy bécsi szeletre fanyalodik a sógoréknál, vagy szembejön egy anorexiás hosstess kislány az utcán, aki elmondja, hogy megnyertem valami világkörüli utazást és azonnal indulni kell.

Egy westerncsizmás hidrogénszőke orosz nő nekibaszta a fémpadnak a kocsiját, ez legalább felébresztett, rám mosolygott, visszamosolyogtam, arra gondoltam, hogy felrúgom a Holdba és becsekkoltam. A tranzitban legalább dohányozni lehet. Még Németországban is. Az olaszok túlzásba vitték ezt a dohányzásszabályozást. Kedves vágottszemű kislány tökéletes magyarsággal adott még egy kávét. Ez sem hatott. És egyébként is, tulajdonképpen szar volt, hogy nem volt kitől elköszönni.

Ferihegyet tökéletes fehér, összefüggő tejköd borította. Felvilágosított a taxis, hogy nem kell félni, mert Magyarországra maga a NAZA telepített navigációs rendszert, mivel mi akartunk lenni a Kelet-közép-európai repüléstechnikai csúcsközpont. Hát azok lettünk. Állítólag, ha rossz idő van Prágában vagy Varsóban, netán Pozsonyban, akkor hozzánk irányítják át az ott leszállni nem tudó gépeket. Mert nálunk minden időben - Tiszacipőben - le és fel lehet szállni. ezen hümmögtem.

Budapest - szemelkélő eső, München - nedves szél, Firenze - száraz, szeles meleg, és álltam én is a kisgépek lépcsőjén vagy a reptér flaszterján a szélben, mint ama reklámban, csak a Taft engem tartott össze úgy egyáltalán és nem a hajamat. A Müncheni reptér irtózatosan nagy és legalább 20 percet gyalogoltam, mire átértem egyik kaputól a másikig. Eddig semmilyen extra biztonsági intézkedésnek nyoma sem volt. Itt egy csávó fogta magát, előhúzott egy kis műanyagzacskót és mosolygott. Felkészülten átszórtam neszeszerem minden tartalmát ebbe a zacskóba és folytattam az utam. Hát így küzdöttünk együtt a terrorizmus ellen, nagyon hatékonynak tűnik ez a kotonolás.

Végre Firenzéhez közeledem. Jó a Lufthansával utazni, pontos, meg nem is drága, de ennyi unalmas némettel még nem repültem együtt. A múltkor tök jó kalandjaim voltak a repülőn az utazótársakkal: az olaszokkal megbeszéltük a foci VB állását, egy kisfiúval az országok fővárosait találgattuk, egy faszi Brüsszelbe készült EUs csinovnyik felvételire, őt tréningeltük, most meg semmi. Csak két hülye fiatal hintőporszagú jól fésült germán röhögött mindig mellettem, amikor elment közöttük a stewardess. Ezentúl csak MALÉV-vel, vagy Alitáliával nyomulok, sokkal viccesebb.

Cami felszedett a reptéren és repesztettünk olasz partnerünk irodájába. Ott volt férje és munkatársa, Gianni, no meg Udo, a nigériai kollega, a legszakértőbb migráns a projektben. Én dőltem jobbra-balra, kínomban megnéztem a leveleimet és megmutattam saját és ismerőseim blogját nekik. Busszal kizúztunk a pályaudvarra és felültünk egy Bolognába tartó vonatra. És már reggel hat óta úton voltam, ekkor 15.30 lehett és még 5 órás vonatozás várt ránk a tengerpartra, Pescaraba. De legalább már ültem: taxiban, repülőn, buszon és vonaton is ezen a napon.

Egy bevándorlós sztori tartja most lázban Olaszországot: lemészároltak egy feleséget és a gyerekeket. A férj tuniszi. A rendőrség még semmit sem mondott és a legnagyobb, legliberálisabb országos napilapok, a politikusok is kikiálltották a tuniszi férjet bűnösnek. A hülyék. De tényleg egészen elképesztő újságcímek láttak az első oldalakon napvilágot, mint pl. "Mészárolt a nem-EUs szőrnyeteg". Közben maga az olasz após telefonált, hogy nem egészen úgy van az, hisz a férj Tunéziában volt a gyilkosság alatt és egyáltalán. A legmorbidabb, hogy az olasz sajtó azt olvasta a férj fejére, hogy nem volt elég jó iszlám férj, mert akkor szigorúbban fogta volna a családot. Ez egészen elképesztő!

Utitársam e napon Uri volt. Szeltem át a csizmát középről az Appenninekből először Bolognába, aztán ki a partra, és közben Uri és alexandriai vendéglátói elmélkedtek a Római Birodalom aktuálpolitikai eseményeiről. Tehát nem aludtam, viszont a mai napon először éreztem tisztának elmém, ezek szerint felébredtem. Mit csinálok majd Firenzében másfél napig? Hát megnézem, amit nem láttam két évvel ezelőtt: a Szépművészeti Akadémián Dávidot, a Palazzo Vecchiot és persze a Ponte vecchiot és elkirándulok a San Miniato-ba, azaz a Mini autóba.
A Bolognai pályaudvar sztereotípiáim szerint pont úgy működik, ahogy egy olasz pályaudvarnak kell: az utolsó pillanatig bizonytalan, hogy a vonatok melyik vágányról indulnak. Kiírnak valamit, majd indulás előtt egy perccel bejelentik a változást. Ez állítólag tényleg mindig így van. És az egyik peronról megindul egy hatalmas exodus a másikra rohanva bőröndökkel, csomagokkal, kajával és öreg nagymamákkal a hátakon.

És előttünk Pescara: unalmasnak tűnő városka tengerparttal. Rinyáltam, hogy mindenképpen tengeri herkenytyűket vacsorázzunk, e kérésem pedig teljesült. Már megint degeszre zabáltuk magunkat, csak az előétel 10 féle kagyló, hal, osztriga, rákok és fogalmam sincs mi volt még. Kurva finom volt minden, utána jött a kagylós spagetti és végre a szobám, az ágyammal.

És folyt. köv.

Az egyik olasz kollega másnap nem tudott lábraállni a gyomorrontástól.