Viszlát és nosztalgia, in memoriam nagymamák és Ságvári

Bé azt mondta, hogy akinek blogja van, az minden nap írjon. Na de mi a szart csináljak, ha nem is jutottam internet közelébe tegnap egész nap? És egyébként is, miért kéne mindennap írni?!

Dec 3-án este esetleg, de inkább dec 8-án előkerülök újra - gondoltam bejelentem ismerőseimnek. Mostanában olyan drámaian búcsúzkodom mindenkitől.

De amíg vissza nem térek, addig nosztaligiázom, mert teljesen elfelejtettem, hogy mi történt tegnap vagy ma, ami bármi kommentárt is megérne. Pedig emlékszem, egyszer tegnap a villamoson este még az agyamban volt, hogy hú, az kurva jó lesz...! Fogalmam nincs.

Szóval nosztalgia. Elgondolkodom majd, hogy miért sértődtem meg 6 éves koromban azon, hogy egy hasonló korú kisfiú szerepelt ama virág nevű műsorvezető Leg...leg...leg című műsorában egy nagyon semmit mondó tudással: ismerte a világ összes zászlóját. A nagyanyjával volt bent a stúdióban és Rózsa elvtárs említett egy országot, a gyerek meg valahogy elmondta a zászlóját, vagy valami ilyesmi történt, nem emlékszem pontosan.
Én a nagyanyámmal akkoriban annyit sétáltam a Blaha-Oktogon-Deák tér - Astoria - Blaha körben, hogy végig tudtam az összes boltot a Blaha és az Oktogon között a bal oldalon és szerintem ez egy sokkal nagyobb mérvű tudás volt és hajlandó lettem volna a körút jobb oldali boltjait is memorizálni sétáltamban és nem ülve valami hülye nagy atlasz felett, csakhogy bejussak a műsorba és megmutathassam, mit tudok...Azt hiszem már akkor is az empirikus tanulást részesítettem előnyben...Szóval nem sikerült megértenem, hogy miért pont ez a kis taknyos van ott és nem én szintén kis taknyos.
És utáltam, ha a nagyanyám elvert kártyában, volt, hogy hisztériáztam és olyankor azt mondta, hogy mit szólnának az emberek, ha ugyanígy viselkednének az Egri János vendégei vagy játékosai a már nem emlékszem milyen TVs játékban. Ez a gondolat annyira megrázott, hogy abbahagytam azt hiszem örökre a kártyavesztésen való dulifulit. (Ezt a játék egyébként még jó is volt. Bével tavaly még játszottuk az internetes verzióját, a lábamon az Egyetemes lexikonnal - nagyjából mindig nyert).
És azt sem értettem soha, hogy miért a Bakonyi Lacit hívják ki az iskolai évzárókon, meg persze másokat, - de általában ugyanazokat - valami kitüntetésért vagy köszönetért, mások mindig kaptak valami hülyeséget, én semmit. Nem értettem, hogy ők mit tudnak és én mit nem. Én max egy évvégi jó bizonyítványért kaptam könyvet az ofőtől többed magammal. És azt sem pontosan értettem, hogy miért tesznek kék meg piros kendőt a nyakamba és miért kell ezért kint állni a betonflaszteren nyáron. És nem értettem, hogy miért jön valamelyik gimnazista be a mi általános iskolai osztályunkba és mondja azt, hogy ő rajvezető. Milyen raj? És egyáltalán mi az a raj? Meg valami KISZ és az elmúlt, és hogy már nem kell többet Ságvárit koszorúzni menni valahova a rákba Budára... Pedig láttam most is a Budakeszi úton a Remiz vagy valamelyik étterem/kávézó falán, hogy ott egy tábla, tanusítja, ott lőtték le pont, őt, Ságvárit. Tudja valaki ki volt Ságvári Endre?
Azt hiszem gimnáziumba lépvén ezeket sikerült megértenem és kötelezően elfelejtenem, de úgy tűnik, addig valami totális rendszerreflektálatlan ködben, családban és környezetben vegetáltam. De nem baj, most már blogom is van, hülyére reflektálhatom magam és más is engem.