Energikusan készülök a hétvégére

Kicsináltam magam. Semmi különös nem kellett hozzá csak egy jó sűrű 4 adagos eszpresszó illetve egy metróút a Ferenciek teréről Újpest Városközpontba.

Még a megelőző este azt hiszem nikotinmérgezést kaptam egy 7-től hajnal 2-ig tartó beszélgetés végeztével Ezot Erikával (a Trotechnikus felesége, aki mindig Elek), amiben Jager Meister is résztvett. Hazasétáltam a III. kerületből, így hajnal három lett, nagyon éhes voltam, aztán hajnal 4 lett.

Majd reggel 9 óra, és várt az isi, a munka, a Brazil, de megvárt egészen déli 12-ig. Ezért jó a civilszférában dolgozni. Borzasztó szarul voltam. Nem tudtam ránézni egy nyamvadt cigarettára sem, a szagára aztán pláne nem tudtam ránézni. És akkor megfőztem a fasza kis 6 adagos kávénkat. Az új szomszédok kizártak minket a cigizőhelyünkről, így az igazgatói bőrfotelekben fetrengve cigiztünk az irodában, ami szigorúan tilos. Ezt igazgatónk kiváltképp élvezte. Azt hiszem ő mindent szeret, ami tilos. Beszélgettünk arról, hogy miért nincsen Magyarországon egy olyan civilszervezet sem, ami kifejezetten korrpucióellenes munkát végezne és mit lehetne csinálni ez ügyben. (Pogi, örülj!) Bedőlt tehát az első két adag és attól annyira jól lettem, hogy két órára rá megittam a második duplát. Enni elfelejtettem, bár egy smackra jó voltam. És akkor a 2nd shot után éreztem, hogy gáz lesz.

Elmentem pénzt behajtani Újpestre. Rémálom volt az a metróút. Egyrészt kurva hosszú. Másrészt úgy dobogott a szívem, hogy néha még a mellettem ülők is rám néztek - biztos hallották. És lassan jött a légszomj és tudtam, hogy hülye picsa módon megteremtettem egy jó kis pánik rohamhoz mindent.
De nem is értem, miért nem emlékeztem arra, hogy nem rég életem legabszurdabb pániktripjén vettem részt, otthon, egy reggel, amikor belenéztem nagyon mélyen a szemembe a tükörben. És kész, bedobogott a szívem, jött a légszomj, az összes vér felnyomódott az agyamba - első mindig egy agyvérzés közeli állapot, majd minden lezuhant a lábamba - a második stáció egy vérnyomás zuhanás, majd leizzadás, fosás- és hányinger és jön a megváltó ájulás. (Azért olyan roham, ami így végig is futott, csak egyszer fordult elő 10 évvel ezelőtt kb, azóta sem, de kis halvány pánikmeetingekre kopogtatnak néha a szívemen még mostanában is egyszer-egyszer.) Úgy látszik aznap reggel nagyon nehezemre esett szembenézni önmagammal és még saját magam nézését sem álltam.
Előkaptam táskámból Paralt, de most nem tetszett. Mire kiszálltam, leizzadtam, a lábam remegett és úgy éreztem, hogy életem legfárasztóbb utazásán vettem részt. Aztán kaptam két pogácsát és egy sört, kicsit helyretett, de még akkor sem múlt el a remegésem, amikor a belvárosba értem. Következtek a laza, szokásos rozéhosszúlépések, tudom, nyári ital, de végül is itt van már a világvége, minden melegszik, én tulajdonképpen bírom, hogy 10 fok körüli hőmérsékletben nyomjuk a novembert, sőt igazán azt szeretném, ha rendes mediterrán országgá válnánk és átköltöznének ide a flamenco dzsipók Andalúziából és lennének citrom meg narancsfák is és... Na jó, tudom, hogy a bolygónk sorsáról van szó, de azért én bedobtam a nyári fröccseimet és örültem nekik. Majd a langy estében a Gutenberg téren hintáztam egyet argentin zsidó barátommal, beszarattam a szellemes történeteimmel, nagy félelmek között hazamenekült (szerinte úgyis ez a zsidó lét lényege). Én meg elfáradtam. Becsípve elájultam, de aztán hajnalig dolgozott a kávé, mindig felriadtam, brutálokat álmodtam (Micu, neked beleállt egy hatalmas rúd párizsi a jobb fenékféltekédbe, mert lezuhantál, bele pont és nagyon véres lett minden) és ma reggel már olyan fáradt voltam, mint egy rongy. Éljen a hétvége, itt a szombat és jöhet a szombat esti láz! Már rajzoltam magamnak szemet halvány szürke szempúderrel és beszáradt szemspirállal, és álmosan szemezek újra a szememmel. Mindjárt megnézek velük itthon valami filmet.