Egy kis bevezető Firenzéhez, az utazás folytatásához

Ma reggel, ahogy a fürdőkádba előrehajolva néztem hajszárítás közben késő ősszel és előtélen rendszeresen kihulló félméteres hajzuhatagom, szemem a mosdó alá tévedt így fejjel lefelé módban. A kisszekrény tetején landolt volt pasim szakállfésülésre használt keféje. Olcsó kék műanyagkefe, amit valami Cliniques akciós bevásárlásnál kaptam egyszer ajándékba. Azóta sem jártam ott, akkor is először. Nos, az én bozontos volt hapsim, aki azonnal hozzám költözött, ezt a tárgyat találta meg és sajátította ki arcszörzetének ápolása céljából.

Szerintem soha semmi különbség nem volt szakállkefélés előtt és után. Bár ő állította, hogy igen. Na, jó, kicsit tényleg igen. Előtte Kossuth Lajos feje volt az oldalra hanyagul kiálló szőrzete miatt, utána azok megregulázva lefelé tartottak egy pontba és olyan érzése volt az embernek, mint amikor egy kölyökkutyát télapónak öltöztetnek be. Valahogy furcsán állt rajta az a szakáll, bár neki a része volt - így is természetes, mégis sokszor olyan ragasztott álszakállnak tűnt.
De sokat nem jelentett a szőr alól amúgy sem látszó arcvonásai szempontjából, hogy éppen hogyan áll a szakálla. Ez tulajdonképpen zavart. Végül is, nem láttam a volt hapsim arcát majdnem 3 éven keresztül, csak régebbi fényképekről tudtam, hogy hogy is nézhet ki és valami fiatalos arcot képzeltem el, de pontosan nem tudtam milyen. Bár, szinte szakálltalanul ismertem meg, de egy-két hónap után már jelentős barbával rendelkezett és a hónapok, évek folyamán elfelejtettem, hogy milyen a képe.
Egyre többet nyúztuk többen több oldalról, hogy vágja le, a hosszú haját is, aztán mindent növesszen vissza, csak engedje levegőzni a fejét már egy kicsit, lépjen ki a fényre, derüljön már ki, hogy milyenek a vonásai (azért belátható, hogy ez valamelyest izgatott), valahogy odakövült, elbújt a nagy szőre alá és mögé. Ha visszagondolok rá, azért a mega szőrmennyiséggel a fején sokkal jobban tetszett, szexibb volt, mint csupaszon és röviden. Ezt szerintem ő is így gondolja.

Szóval tartom hülyén a kefét a kezemben reggel, tele hosszú szakállának maradványaival. Mi a szart csinál egy ilyen szerves emlékkel az ember? Elteszi a volt pasiktól megmaradt emléktárgyaknak fenntartott kis dobozkák egyikébe (természetesen mindegyik személyre szabott) vagy kidobja? Ha elteszi, nem rohad meg? Bár hajtincseket is elpakolnak magukkal romantikus hősszerelmesek és végül is Chris rasztatincsdarabja is ott hányódik valahol az asztalomon. Akkor biztos nem porlad el...vagy csak nagyon soká. Majd kihulló hajam helyére beépítettem, bár azt a hasonlóan kinéző fanszőrzetemmel is megtehetném. Bámultam még a kefébe szorult szakállszálakat, a nagyon kilógokat kicsit beljebb rendezgettem, nehogy kiessenek, aztán fogtam és visszatettem ugyanoda, ahol hónapokkal ezelőtt hagytuk a fürdőszobában.

És hát Firenze...

A volt hapsim olvassa a blogomat. Az imént hívott, hogy a szakállszőrei mellett véletlenül nem találtam-e meg a régi számlatömbjét is, de sajna nem...