Az idegen/ek bennem

Aúúúúúúú, ez fáj! - kaptam el vakaró balkezem a jobb muszklimról. Hát viszketett ott az a mikromiliméternyi szélességű tűszúrásnyom. Már gyógyult, csikizett nagyon és öntudatlanul is odanyultam. De még úúúúúúúúúgy fájt. Figyelmes szemek a bal felkaromon is láthatták a másik tűnyomot. Szerettem őket. Mármint a harci sebesüléseimet. Azt már kevésbé, hogy trilliárdnyi vírust nyomtak belém e két ponton. Egészen pontosan sárgaláz, hepatitis A és B, még valami, de már elfelejtettem és agyhártyagyulladás ellen trenírozták az immunrendszerem (Etiópiára). Pedig az immunrendszeremnek olyan szilajnak kell lennie most, hogy azon az ebola sem üthetne likat, hisz 2 hónapig nyomtam a tisztítókúrát.

Az én esetemben a tisztítókúra azt jelentette, hogy: először is majdnem elfelejtettem, megcsinálni, mondták tavasszal kell elkezdeni, és én május végén kaptam fejemhez. Gondoltam, semmi baj, hivatalosan pont tavasz vége van, és belefogtam. Ittam cseppeket, ettem ilyen-olyan hajdinát, biocuccot, napközben nem dohányoztam, csak este, a 2 hónap drámai csúcspontján kibírtam egy hétig, hogy alkoholt sem ittam...Ja, és kb 3 liter vizett ittam nappal. Mondtam csak úgy szépen, lassan, nem radikálisan tisztítunk. Szigorúan olyan tempóban, amit esetleg majd a hivatalos kúra befejeztekor tartani is lehet. (Egy részét egyébként tényleg lehet tartani.)

A tisztítókúra pedig azért volt halaszthatatlan, mert megint láttam a piros foltokat az arcomon. Mindig azt gondoltam, hogy a "ki/fel/nemszabadult" másik felem tör így ki rajtam...az akivel szemeztem a tükörben és pánikrohamot kaptam tőle...az, akit szeretek, de félek tőle...vagy ott volt, talán utóljára még tinédzserkoromban, aztán eltűnt...vagy valami illúzorikus Én, aki olyan, amilyennek lennem kellene...és már gondoltam, nincs tovább, ennyi, basta.
Tisztítókúráljuk belőlem elő ezt az idegent, akit talán ismerek.

Laczkfi János verseit énekelte Lovasi a Gödörben. Már sötét volt a nézőtéren, a zenészek ciceregtek izzadt tenyereiket dörgölve a színpadon, amikor ebben a nyomott csendben kapkodva, súgdosva fejeztem be a mellettem ülővel beszélgetésünket: "Azért lássuk be, fura érzés, amikor elárasztják az ember testét egy csomó brutális kórokozóval azt mondván, hogy ez majd jó lesz és még utána be is lázasodhat és gyengének is érezheti magát.
Itt tobzódik ez a sok cucc bennem, ha kicsit nagyobb adagban kapom, beléjük is halhatok...Az idegenek, beköltöztek a testembe, fura, a hülye kis UFÓk és "istentudja" mit csinálnak...az idegenek bennem...
Majd szomszédom csak annyit mondott, hogy haha, tényleg, hol is az idegen bennem...

Később az alábbi vers utolsó sorára felkaptam a fejem:
Fogyó . (ez a címe)
Dehogyis tagadom, meghíztam,
Focizok, de a láb nem villan.
Tizenegy kilogram túlsúlyban
Lebegek: telivér, bús kullancs.
Van előny, ugyebár, mindebben:
Leverem, aki bánt, hogy nyekken.
De viszont csurog az izzadság,
Nehezen hajolok, ingnyak vág,
Kimerít az a pár lépcsőfok,
Busz után ha futok, megfúlok.
Cipelek, szuszogok: kandisznó,
Fura tánc az elefánt-diszkó.
Dehogyis tagadom: meghíztam,
Poharamban ezért csapvíz van.
Cukor és buborék ártalmas,
Adalék, színezék: elhallgass.
Se söröm, se borom, sem vodkám,
Pedig a pia úgy - vágyott rám.
Ne egyek sokat és nem sokszor,
Kivi, őszi, narancs felspannol.
Se szalonna, se jó disznósajt,
Csibemell, zuza, még mit óhajt?
Recsegek a vizes zsemlémmel,
Libazsír, oda te nem nézel!
Se süti, se csoki, sem habcsók,
Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók!
A kinőtt ruhatár énrám vár!
Lesik a hasamat: fogytál már?
Fut a sok dekagramm szép sorban:
Leszek újra, ki még nem voltam.