The return of Mici - nyaralás

(Hosszú lesz...és változni fog)

Mici most köhög, náthás, fáradt és nincs kedve semmit sem csinálni. Pedig süt a nap és legszívesebben fehér habos ruhácskában rohangálna egy virágos mezőn. Azt hiszi, hogy otthon fekve megint kimarad a fővárosi csomó mindenből, de végtagjait alig tudja mozdítani, szédül és ha megmozdul, némi hányinger kerülgeti. Biztos valami vírus a pár napja körbejáró pálinkásüvegekről, pedig valószínű csak kiégett épp egy kicsit.

Mert egy hete álltak az orrfújós Bennel és az érces, karcos, rezegő hangú-mellű néptáncosnővel valamelyik út menti benzinkútnál az éppen aktuális pisilés alkalmával kb. 1 órára a határtól. Kérdezték Micit pálinkában forgó szemekkel, hogy miért nem megy hátra hozzájuk énekelni...Miért is nem? Micit valami rossz érzés kerítette hatalmába, hogy nem kéne, baj lesz...De hát egész úton csak a volt csoporttársai körében forgott, és itt a határ közelében, mielőtt hazaér, talán még pont megengedheti magának, hogy elkapja fél órára az éneklős hangulatot a busz hátsó traktusában.
Ezt a kérdést forgatta magában hát három napi nem alvás után, meredve a hatalmas busz még hatalmasabb kerekeire és forgatta még hozzá szájában a kiköpésre megérett, fáradt rágógumit...Sokáig morfondírozott így a kereket bámulva. Simba is bámulta a busz kerekét. Mici ránézett, és ahogy fiúbarátait felszabadult pillanataiban szokta, meg is szólította azzal a felkiáltással, hogy Figyeeeelj!. Szokta azt is mondani, hogy Figyefigyefigyelj!, aztán azt is, hogy Figyubigyuuuuuuuuuu! De most komoly dologról volt szó, úgyhogy csak annyit mondott azon a hangon:
- Figyelj!
- Na...
- Én nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a rágógumival, ha ráragasztom a kerékre. Nem nézzük meg?
- De az kurva jó!!!
- De hova ragasszam?(Nézte ezt a hatalmas gumifelületet, a barázdái túl mélyek voltak, hát csak úgy rátapasztotta a simájára)
- Az nem jó, onnan lejön.
- Nem jön le, majd egy szép, sima, szétlapított, szürke folt lesz. (Akkor nem jutott eszébe, hogy akár egy sztrádatetem is beleragadhat.)
- Csak ne felejtsük el megnézni, ha megállunk (persze elfelejtették)
- Figyeeeeeelj, nem lesz valami baj ebből?
- Mire gondolsz? Hogy felborul a busz?
- Hát nem, az nem valószínű...De hogy odaragadunk a betonhoz, az lehet, nem? (Mici gondolta, a legreálisabb, hogy a sárhányóra ráragad a rágó egyik fele, a másik a busz kerekén marad, aztán csak nyúlik-nyúlik és tekeredik a keréken, így kormányozhatatlanná válik a busz, vagy métereken keresztül vonszolnak majd maguk után egy rágócsíkot, vagy...)

És a buszban hátul javában szólt a nóta, előkerültek bizonyos pálinkák, Mici mindösszesen négyet kortyolt...Fehér fuszulyka viráááá...Mit keresek a debreceni pályaudvar közepén - tette fel aztán magának a kérdést. Mérhetetlenül fáradt volt, nem értette...Az előbb még fenn ült a buszon, most meg két hátizsákjával hülyén szemlélte a ficergő tömeget. Elindult, de lábai alig vitték, majdnem letette a csomagjait és lefeküdt a vörös műmárványra. De haladt, mert haladni kell - mondogatta magában, minden erőfeszítést megtéve, hogy megtalálja a többieket, akikkel Budapestre utazott tovább. Ahogy odabotorkált hozzájuk, úgy érezte, hogy emberileg lépi meg magát, mint a két nappal korábbi hegy(domb)mászás közben.
Kiderült, hogy az elmúlt másfél órában énekelt, majd összeszedte cókmókját, leszállt a többiekkel a buszról, elköszönt kis kiránduló utastársaitól, csoportosan elment a pályaudvarra, ott állítólag nagyokat nevetett és egy magazint lobogtatva azt kurjongatta, hogy milyen okos, mert már kiolvasta, jegyet is vásárolt (ehhez már Simba segítségére is szükség volt), majd...egyszer csak öntudatra ébredt újra, felocsúdott. Beletömtek egy hamburgert. Felszállt a vonatra és elkezdett sírni, egészen Budapestig.

Micinek létélménye volt. De úgy érezte, egy jó kurva nagy. Életében először megtapasztalta a filmszakadást. Igen, úgy érezte, egyszer csak elszakadt. Már nem volt. Aztán megint lett. Pedig közben is létezett, intézkedett, de mégsem volt, hisz nem tudta azt mondani, hogy én vagyok. Úgy érezte magát, mint egykor az altatásos műtét utáni felébredéskor. Nagyon fáradtan, megrettenve, mert nem tudta, mi történt, és tulajdonképpen rövid távú memóriája is alig működött. Akkor 5 percenként kérdezte meg, hány óra - úgylátszik nagy biztonságot jelentett volna, ha el tudja magát helyezni ama bizonyos időben. Repetatív kérdéseit Simba kezelte a vonaton. Rádöbbent, hogy eddig nem is értette barátait, akik hasonló élményekről számoltak be. Azokat, akik félvállról közölték egy sztori végjátékában, hogy nem tudják, miképp jutottak haza egy éjszakai mulatásból. Végül is, az első 3-4 évére sem emlékszik az ember, aztán egyszer csak lesz, mert azt mondja, én vagyok. Mikor ezeken gondolkozott, Mici úgy érezte, a szüzességét vesztette most el. Illetve újra megtalált valamit, amit elvesztett. Utoljára ennyire rendesen, felszabadultan berúgva 15 éves korában volt a Szentesi Országos Diákszínjátszó Versenyen, de akkor öntudatánál volt, csak két fiú vitte a hónaljánál fogva, majd epét hányt az egész búcsúparti alatt az utolsó este. (Ezt nagyon nagy balekságnak gondolta.) Egy napközbeni, másfél órás filmszakadás rádöbbentette az egzisztálásra, az őrület közelsége ismét fenyegetett, élet és halál, meg ilyenek.

Még két nap kellett, hogy magához térjen, utazását aztán egy kiadós náthában oldotta fel és magakörül mindenkit hasonló élményeiről faggat. Félkómában élete megváltoztatásáról álmodozik most, hisz a filmszakadás a végső jel, hogy mit, hogy nem tovább és mást meg igen hogyan, aztán olyanok jutottak eszébe, hogy milyen kár, hogy már a kontaktlencséje is elöregedett, mert így szemüveget kell hordani, de azt nagyon utálja és hát távollátó, de mégis a -3 dioptriájával már 20 centire sem lát tisztán és belátta, hogy a távollátás nagyon közel kezdődik. Erre büszke volt, mint arra a nagy felfedezésére és mondatára, hogy az ember olyan, mint az angol igeidő, mindig eggyel múltabba kell tenni, hogy jelen legyen. Ezt is hasonló elmeállapotban szülte.

Fá szerint az első 5-6 alkalom tényleg meglepő, de aztán hozzászokik mindenki a filmszakadáshoz. Ugyanakkor a filmszakadtakban örök az az igény, hogy kinyomozzák, mit tettek, mi történt. Ez a "lenni is, meg nem is" állapot aztán párhuzamba került a tükörrel. Mármint azzal az élménnyel, amikor az ember elidegeníti magát a tükörképétől, illetve a tükörképét önmagától. B ugye így kapott pánikrohamot önmagával szemezve, mert valójában egy vadidegen bámult az arcába 10 cm-ről a fürdőszobája falából. Aztán meg Fá senkit nem ismer fel és önmagát is nehezen - azt mesélte, evett már úgy egy tükör falú étteremben, hogy azt hitte, valaki más eszik egy szomszédos asztalnál...Ő úgy látszik nagyon szabadon éli meg tükörfüggetlen identitását. Esz pedig kifejezetten gyakorolta az önmegismerés azon technikáját, miszerint is hosszan kell bámulnia magát az embernek (a tükörben) és teljesen más szintjeit tapasztalja meg akkor önmagának. Mici nem gondolta, hogy ennyire izgalmas ez a filmszakadás.

Aztán ezt tovább lehet fűzni a két filmtekercsre, mármint inkább ugye a két filmtekercs lejátszása közötti időre, hogy akkor mi történik a nézővel, mert film ugye nincs, de valami mégis van...olyan lehet, mint a képregényben a két keret (kép) közötti üres rész - a képregényrajzolók szerint ott történik meg az olvasóban a csoda, amikor átköt egyik képről a másikra. Juj!