Mindig is elképzeltem, hogy milyen lesz, amikor...

... egy kollegám odajön és...

... azt mondta megnézte a blogomat. Elpirultam. Miért, azért van, hogy elolvassák? Mondom, persze. Aztán azt is mondta, örül, hogy megismer. Megint elpirultam. (Azt nem is tudom, hogy öncenzúr előtt vagy után látta.)

D. is megjött, itt a fél4, süt a nap, csillog a Duna, szóval bemegyünk a korrumpált kereskedelmi egységbe a sarkon és veszünk üveg söröket, kiülünk a partra. És persze ott volt még mindig egyedül a golyófej herceg fehér sivatagi lován és D. mondta neki salem alejkum, az meg visszaköszönt. (Ez egy jó sztori volt.)

Kiültünk. Lepirultunk, becsíptünk. (Már ekkor tudtam, hogyha visszajövünk az irodába, már nem fogok dolgozni.) Balról szólt a holnapi ünnepi zenepróba, jobbról a civilruhás rendőröket igazították el, majd megjelentek a hardcore today's herok. Tényleg felszerelték őket iszonyú menő, kemény védelmi cucokkal, mint az amerikai focistákat. Én meg valahol ellágyultam őket nézvén. Alig bírtak közlekedni a rendőrök a szkafanderjeinkben. És mi akkor D.-vel megállapítottuk, hogy milyen századelős békebeli hangulat van itt a korzón a sörrel és a napsütéssel a kezünkben.

Egyébként meg hogyan kell olyan témákat csinálni oldalra? Tudjátok a bejegyzéseknek, hogy lehessen őket tematikusan csoportosítgatni. Amikor viszont jobban belegondolkodtam ebbe, akkor beláttam, hogy végül is összesen két témába tudnám sorolni a posztjaimat, úgy mint utazások illetve magánélet.